Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Balázs Kovács Sándor: Bogár István (Őcsény, 1923. május 18.–Szekszárd, 1990. október 5.)
Május 10- 16. Semmi sem változott, csak annyi, hogy egyik karambol a másikba vittek. A hegy lábánál folyt egy kis patak. Egyik nap levittek bennünket és megfürödhettünk. Nagyszerű volt. Megkezdték a magyarok elszállítását. Egyre ürültek a karámok. Mint egy nagy csatatér, úgy nézett ki valamennyi, tele buckákkal, nagy árkokkal. Azt gondoltuk, itt aztán soha nem lesz többé termő terület. Tévedtünk. Alig szállították el az embereket, ürültek ki a karámok eddig soha nem látott, hatalmas földgyalu- és tolólapátos gépeket hoztak. Alig egy óra alatt simára gyalulták a földet. Minden eltűnt ami arra utalt volna, hogy valamikor gyűjtőtábor volt. Május 17. 3/4 12-kor ebédcsomag kiosztása után tehergépkocsira raktak és elindultunk, elhagytuk a háromhetes sártenger táborunkat. Nürnbergen keresztül vitt utunk. Eltévedtünk, mert pár óráig keringtünk. Késő délután érkeztünk új helyünkre. Ez volt aztán a nagy meglepetés. Visszaértünk szenvedésünk nagy táborába a WestLágerbe. Csak egy kis „kanyart" tettünk. Több mint egy hónapos távollét után „haza" érkeztünk. Ismerős minden fűszál, minden barakk. Fogolytáborrá alakították át. Nem a barakkokba vittek, hanem egy bekerített karámba ismét. Meglepett bennünket, az is, hogy századokba osztottak. Én a 39. század 3. szakaszának 1 rajába kerültem. Május 18. Születésem napja. Huszonhárom évesen ébredtem fel. Mintha tudták volna, mert három hét után először kaptunk kenyeret. Fejenként egy negyed friss kenyeret. Ez volt a születésnapi tortám. Az ebéd viszont elmaradt, csak vacsorára kaptunk üres zöldséglevest. Május 19-22. Vihart kaptunk, szinte bőrig áztunk, csak azt nem értettük, miért nem visznek be bennünket a barakkokba. Az étkezés egyenlő a nullával. Reggelire egy decinyi kávét kaptunk. Ebéd mindig elmaradt, vacsora pedig üres levesek. Minden nap megjött az eső, sőt jégeső. Pokrócunk alatt kuporogtunk. Éhségérzet egyre nőtt. Zúgott a fejem, mintha kalapáltak volna benne. Szikrázott a szemem. Ha felálltam, egy jó darabig pihennem kellett, egyébként elszédültem. Megátkozták ezt a tábort! Legyengülve is munkát vállaltam, hogy kapjak valami pótélelmet. Egy lőszerraktárban takarítottunk, német ruhákat hordtunk. Az idő nagyon hidegre fordult. Május 23. Reggel sétálgattunk. A főbejárathoz értünk, amikor megérkezett egy tehergépkocsi. A munkára várakozók mind a kapuhoz rohantak. Az őrök elzavarták őket, és odajöttek hozzánk, minket választottak. Igaz, hogy munkánk nehéz volt, mert 100 kilós zsákokat emelgettünk, de közben találtunk 50 leveskockát, több liter babot, szárított hagymát, hántolt búzát, 2 kiló konzervet. Megengedték, hogy haza is vigyük. Egykét napra elegendő főznivalóval láttuk el magunkat. Május 24. Bevittek bennünket a barakkokba. Tizenketten kerültünk egy szobába. Előtte fertőtlenítés. A fertőtlenítés hihetetlen eredménnyel járt. Fehér port fújtak ránk és a zsákunkba is nyomtak egy kicsit. Utána egy óra múlva hiába kerestünk tetűt, sem élőt, de még döglöttet sem találtunk, mintha semmivé váltak volna. Megszabadultunk kellemetlen élősködő társainktól, és egy hónap eltelte után ismét fedél volt felettünk, ágyban feküdhettünk. Május 25 - 30. Az ellátás egyre romlott. Az amerikaiak átadták a tábort az auerbachi polgármesternek. Németeknek kellett élelmezésünkről gondoskodni. Naponta tizenketten kaptunk egy darab egykilós wermacht kenyeret és húszan egy tízliteres kanna löttyöt, üres levest. Szinte valamennyien hasmenést kaptunk. Arra gondoltunk vérhasba estünk. Napról-napra gyengültünk. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy bizalmatlanok lettünk egymással szemben is. Az egy kenyér tizenkét részre való osztása után midig civakodás veszekedés támadt, 315
