Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

Azonosságok és különbözőségek a sárközi jellegű falvak népi kultúrájában A kutatók egy része már régebben észrevette a földrajzi Sárköz és az említett Bács-Kiskun megyei, baranyai és tolnai községek lakossága közötti viselkedésbeli és más egyezéseket, a rokoni, házassági kapcsolatok meglétét. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás erősítette és tartotta fenn, így felvetődött a közös eredet gondolata az, hogy a zengőalji és egyéb sárközi jellegű magyar falvak népe a sárközi magyarság kirajzása lenne, vagy fordítva. A közös eredet gondolatának három változata terjedt el. Egyik elképzelés szerint az említett sárközi jellegű falvak lakossága a török hódoltság megszűnte utáni újratelepülések idején a Sárközből rajzott volna ki. Ez az elmélet tarthatatlan, hisz - Pataki József

98 és saját anyakönyvi feldolgozásaink eredményei szerint - a török kiűzése után a sárközi református magyar őslakosság saját néprajzi határainak településeit (mely a török előtt közel 30 volt) sem tudta újra benépesíteni, szükség volt más azonos vallású és azonos nemzetiségű telepesekre, akik közül sokan az elpusztult tolnai, baranyai református magyar falvakból érkeztek. Ezt bizonyítják a vezetéknevek is: Apari, Varasdi, Pilisi, Berekali, Geresdi, Pécsi, Pali, Ocsényi, Tolnai, stb. Ennek ellenére ugyanez mondható el az ott található sárközi jellegű falvakról is, így a Sárköz innen történő teljes újratelepítésének elmélete sem állja meg a helyét. Valószínűbb a harmadik álláspont, mely szerint az itt lakók őslakosok. A török világban elpusztult nép és paraszti műveltség emlékeit őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, amelyek közti teret nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat. A Sárköz és a vele rokon községek megyényi területek magyarságát, illetve maradékát őrizték meg. Zentai János véleményében tovább megy, adatokkal bizonyítja, hogy „ha a még élő sárközi jellegű szélső településeket - Ócsény - Érsekcsanád - Szeremle - Mohács -Belvárd - Pécsvárad - Váralja - Ócsény - a térképen egyenes vonallal összekötjük, tekintélyes területet kapunk. Bátran feltehetjük, hogy amikor itt a magyarság még nem pusztult ki, az egész - így körülhatárolt - területet a ma sárközinek mondott népcsoport elődei lakták. "" E sűrűn lakott területtel kapcsolatban idézi Baksay Sándor azt a régi közmondást, miszerint aki Tolnát, Baranyát bejárta az mindent látott, amit látni érdemes, tehát világlátott ember.

100 Az itt élt lakosság a török defterek tanúsága szerint a 16. században teljesen magyar. Az említett területet kettészeli a még a római korban kiépített Eszék-Buda közti hadiút. Az út és szegélye a török háborúk alatt fő felvonulási területe volt a hódítóknak, majd a felszabadító császári zsoldos seregeknek. A megmaradt lakosság természetesen igyekezett menekülni, egyfelől a Duna mocsaraiba, másfelől a Mecsek rengetegeibe rejtőzve. A háborúskodások elülte, a harcok délebbre kerülése után a megfogyatkozott lakosság visszatelepedett. A Duna nádas rengetegeiből előjött emberek települtek a Sárközbe, Bátára, Érsekcsanádra, Szeremlére, Baranyában pedig Mohácsra és Babarcra. A másik szélen a Mecsekben megbújtakból maradt a Zengő tövében három falu - Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypall -, Tolnában Váralja és Máza, valamint az azóta elnémetesedett Hidas, Nagymányok, Mecseknádasd. Délebbre szerencsés véletlen folytán maradt meg Belvárd. Az egész terület újbóli benépesítésére a megmaradt sárközi lakosság kevés volt, sőt később a Rákóczi-szabadságharc idején az újratelepült falvak egy része is elpusztult, lakosságuk a délszláv betörések következtében elmenekült. A sárközi jellegű magyarság őslakos voltát ezen a területen több egyéb tény is bizonyítja. Az egyik szinte perdöntőnek nevezhető adat a zengővárkonyi református egyház irattárában található. Egy korabeli lelkész által készített falutörténeti leírásban a következőket olvashatjuk: „...mert én értem itt 1792 esztendőben 8590 esztendős személyeket, kiknek az ő ötöd ízig való Attyuk is várkonyi lakos volt, és csak ez szerint is lehetne 300 s több esztendős Helység..." - Boldizsár Imre lelkész írta ezeket a sorokat, aki 1792-1805 között szolgált itt. Több mindenről ír, régi hagyományokat említ meg - még itt átmenetileg megtelepült huszitákról is feljegyzéseket készít -, lehetetlen, hogy ne említett volna meg egy olyan fontos eseményt, mint egy falu lakosságának áttelepülése más vidékről. Ha a lakosság újtelepülésű lett volna - amely nem történhetett a 18. század elejénél előbb -, akkor a falu legöregebb embereinek erre emlékezniük kellett volna. 1757-től vezetik a zengővárkonyi házassági anyakönyvet, ebben nincs olyan bejegyzés, mely szerint a házasulandók tolnai PATAKI 1937/a. ZENTAI 1978. 545. } BAKSAY 1917. 156. 197