Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

sárközi születésűek lettek volna (holott ha másutt nem, az idősebb özvegy házasulandók esetében ilyen még előfordulhatott volna.) Végül bizonyítéknak vehetjük még azt a tényt is, hogy református egyházigazgatási beosztás szerint a zengoalji községek a legutóbbi időkig (éppen úgy, mint a Duna bal partján Ersekcsanad és Szeremle) a tolnai egyházmegyéhez, esperességhez tartoztak. A sárközi jellegű falvak elnéptelenedését tovább növelték a német betelepedések, betelepítések, hisz a falvak újratelepítése esetében a földesurak törekvése az egy nemzetiségű, egyvallású, homogén lakosság kialakítása volt. Szemléletes példa erre Nagymányok esete, valamint később a 19. század folyamán a baranyai Hidasé. Nagymányokon az 1703-as összeírás szerint 16 magyar adófizető háztartás élt, 1727-ben 11, 1738-ban 6, 1770-ben egyetlenegy sem. Nagymányok református magyar őslakossága 1770-re teljesen eltűnt: elköltöztek vagy kihaltak ezek a családok, általában a többi megmaradt, sárközi jellegű településre költöztek. Közülük jó pár család váraljai lakos lett, leszármazottaik egy része ma is itt él: a György Deák (mely később a 19 században Gyerdákra, Gyergyákra rövidült), a Mester, a Tóth (amely itt Mányoki Tóthként szerepel), a Nagy, a Csapó, a Mátyás, a Magyar család, valamint a Mózes család egyik ága. E család másik ága 1760-ra kihalt, a harmadik pedig ugyanebben az évben Sárpilisen tűnt föl. A sárközi egyke miatt a hiányzó munkaerőt elsősorban a rokon sárközi jellegű, református, magyar falvak lakossága biztosította. Ehhez hasonlóan a mesterségekhez szükséges utánpótlást, az inasok többségét is a Sárközből és a környező református falvakból biztosították a mesterek.

101 Ha e nagyobb területen élt magyar néprajzi csoport összetartozását, a környező csoportoktól eltérő megkülönböztető jegyeit vizsgáljuk, az is állításaink helyességét igazolják. Az egyik jellemző elkülönítő kritérium a tárgyi megkülönböztető jegyek csoportja, ezek között is a legfontosabb a népviselet. Vizsgáljuk meg hát a rokonsági elmélet két lehetőségét a népviselet tükrében: Ha a Sárközből települtek át a völgységi református magyarok, annak legkésőbb a 18. század első felében kellett volna megtörténnie. A ma ismert színes sárközi népviselet a 19. század második felében alakult ki. A két időpont között (a feltételezett idetelepülésüktől) másfél évszázad telt el. Mégis az egymástól elég távoli, más népelemekkel egymástól elválasztott két csoportnál hasonló, szinte egyező a viselet, a váraljai valamivel archaikusabb, több régi elemet őrzött meg, mint a Tolna megyei sárközi. Azok a minimális eltérések fedezhetők fel csupán, amelyek az egyes sárközi községek között is megvannak. Nézzük a másik elképzelést! Ha a baranyai és tolnai falvakban élő sárköziek őslakosok e tájon, a tolnai sárköziektől való elszakadásuk - a közéjük települt, telepített idegen elemek által - még régebben történt, viseletük mégis megegyező. Mindkét esetben azt látjuk, hogy a sárközi falvak viseletének hasonló fejlődése is bizonyíték a tolnai Sárközzel való eleven kapcsolat mellett, s egyben tárgyi kifejezője annak, hogy a részekre szakadt közösségekben tovább él az együvé tartozás tudata. A népviseletet, ezen belül elsősorban a női viseletet tehát el lehet fogadni meghatározó, rokonsági jegynek.

102 A sárközi csoportnak egyik legdélibb, a többitől legtávolabb eső községe, Belvárd. Közvetlen szomszédságában van Magyarpeterd. Csak e két református község magyarsága él szigetként itt az idegen környezetben. Magyarpeterd népviselete a meszebbi sárköziekével egyezik. Ugyanez a helyzet Mohács és a szorosan mellette lévő Kölked esetében is. Mohács református magyar lakosságának viselete a sárközivel, Kölkedé viszont a távolabbi drávaszögivel rokon. A két-két egymás melletti elszigetelt község népviselete miért nem egyforma? Változik a viselet, de egy-egy néprajzi csoporton belül egyezően; legalábbis így volt, amíg a hagyománynak nagyobb ereje volt. Mikor a felülről jött „divatlapviselet" vált úrrá, megszűnt ez az elkülönülés, - bár az egyes csoportoknál lévő különbségek még sokáig nyomot hagytak a legdivatosabb viseleten is. Szinte a népviselet megszűntével egy időben homályosult el a néprajzi csoportok elkülönülése 11 1859. nov. 23. Cseh János kovács (26) Pilis - Dékán Éva (20), 1819. febr. 4. Bárdos Illés (Csanád-Decs) kovács - Gáspár Erzsébet (János). 1856. febr. 14. Somogyi József kovács legény (19) - Erdélyi Rebeka (Csanád-Decs) 18. 1854. nov. 22. özv. Somogyi József kovács (Decs)- özv. Erdélyi Józsefné Paprika Sára (39). 1866. dec. 17. Naményi Ferenc kovács (21) Decs - Tóth Zsófia (Illés) 20) Csanád. - A decsi vegyes céhnek filialistaként csanádi tagjai is voltak, sőt inasként tanultak itt. „Kenyeres Benjamin csanádi Kováts Maiszter Taxáját 12 f. 10 kr-t lefizette 1839. máj. 2-án. 1845. jún Ildikén szabadításért 2 f. A szabaduirnak neve Bárdos Lukáts. Zsikó Istvány Tsanadi születés Kenyeres Béniamin Kováts Meiszterhez álot, Junius Ildikén 1854-ben szegödöt három esztendőre. Farkas Sándor Bognár mester csanádi lakos mint filialista fizeti a Taxát 12 f. 30 kr. Gáspár János kovács mester Inasát Várkonyi születésű Bárdos Jánost felszabadította 1859 évben Junius 19dikén. " - A Decsi vegyes céh jegyzőkönyve - Wosinsky Mór Múzeum Ethnográfiai Adattára leltári szám nélkül. 12 ZENT AI 1978. 524. 198