Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)
Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században
megélhetést biztosították. E mellett jelentős jövedelemforrást biztosított az említett híres gesztenyés is. A 18. században németek települtek be a faluba. Lakosai ekkor főként szőlőt, gyümölcsöt termesztettek, és gesztenyét gyűjtöttek. „ Várkonynak első elnevezése volt Kocsid, jelenlegi elnevezése szájhagyomány szerint e két magyar szóból ered: Várj kan. Mostani helyén nagyszerű erdő létezvén abban vaddisznók nagy számmal tanyáztak, s ki-ki rontva a lakosok ültetvényeire...tetemes károkat okoztak. S egykor egyik lakos egy vad kanra rá lővén s elhibázta, haragjában ekként fenyegette: Várj kan! Várj kan! Es ekként lett a völgy Várkonynak nevezte. Legelső lakói 1453ik évben Ilik Mohamed uralkodása alatt az üldözött menekültekből állott; s hogy ez valószínű, mutatja a falu fölött lévő gesztenyés erdő, mellyet várkonyi lakosok ültettek; - a fák között most is találtatnak 5-600 évesek. " Jellegzetes népszokás, a közelebbi és a távolabbi sárközi jellegű községek ismerkedési alkalma volt a Lukács-napi leányvásár, mely Magyarországon egyedülálló református búcsú volt. Akkor tartották, amikor már végeztek a kinti mezőgazdasági munkákkal. A vásár három napig tartott. Vasárnap délben kezdődött Zengővárkonyban, majd hétfő reggel folytatódott Pécsváradon, ahonnan kedd reggel ismét visszatértek Zengővárkonyba. Az itt egymással megismerkedett fiatalok többsége hamarosan össze is házasodott. A néprajzkutató szerint: „Zengőalja életének fontos eseménye volt az októberben tartott vásár, ahol nemcsak Pécsvárad, Zengővárkony és Nagypall reformátusai gyűltek össze, hanem a környező katolikus falvak lakói mellett messzeföldről érkeztek ekkor a vendégek (Kölked, Mohács, Belvárdgyula, Váralja reformátusai). Ami a legfontosabb a sárköziek is ellátogattak ide (Alsónyék, Decs, Sárpilis, Ocsény). Nemcsak ellátogattak ide, hanem gyakran feleségül is vették, vagy feleségnek is elvitték az itt megismert lányokat. Ez a vásár nagyon sokat lendített a két tájegység (népcsoport) házassági kapcsolatain, amelyek természetesen látható nyomokat is hagytak a reformátusok népi kultúrájába. " Mohács városa a Bajánál két részre szakadt Duna folyó jobb oldali főága mellett fekszik, éppen ott, ahol az északnyugati irányból délkelet felé fordul. Első okleveles említése 1093-ból való, amiből megtudhatjuk, hogy a falu lakói a püspök jobbágyai. Többségükben mezőgazdasági foglalkozásúak voltak, de szép számmal akadtak közöttük halászok is, akik nemcsak a Dunán folytattak halászatot, hanem a halastavakban is, melyeket az időszakosan elárasztott területeken alakítottak ki. A kis falu fejlődése egyenletes volt, s 1408-ban már mezővárosi jogokat kapott. Feltehetően ezután vették körül falakkal a települést, ami nem jelentett feltétlenül kőfalakat. Amikor 1526-ban II. Lajos király seregével a török elé vonult, utolsó éjszakáját itt töltötte a hagyomány szerint, a püspök házában. Itt írta meg nevezetes levelét, melyet így fejezett be: „cito, cito, citissime!" azaz „sebesen, sebesen, nagyon sebesen", vagyis jöjjetek segíteni. A tragikus kimenetelű csata augusztus 29-én zajlott le a Mohács alatti síkságon Majs, Sátorhely, Udvar közelében, Kölkedtől délnyugatra. A csata után a törökök felgyújtották ugyan a várost, de hamarosan újjáépítették. A palánkvár falait helyreállították, a várost közigazgatási központtá jelölték ki. A Dunán élénk hajóforgalom zajlott akkoriban is és a város jelentősen fejlődött. Ebben az időben a magyarok egy része átköltözött a biztonságot jelentő szigetre. Sokan végleg ott is maradtak, létrehozva a túlparti települést, Kis-Mohácsot. A 18. században alakult ki a soknemzetiségű város. Az itt élő magyarok, horvátok mellé nagy számban telepedtek le rácok (szerbek) is, majd később németek. A nemzetiségek a városban egymástól elkülönülve éltek. Önálló városrészekbe tömörültek a református magyarok, katolikus magyarok, a sokácok, a szerbek és a németek is. A 18. században már számbelileg kisebb református magyarság zömét, Andrásfalvy Bertalan 88 a török időket helyben átvészelő mohácsi őslakosság maradékának tartja, akik többször elfutottak a városból, de újra vissza-visszatértek és új életet kezdtek. A református eklézsia birtokában lévő aranyozott úrvacsorai poháron az 1570-es évszám állt. Erről az egyház feljegyzéseiben írják: „Még a mostani öregek is olvassuk a református anyakönyv 1801-ből való feljegyzésében - erről a szent pohárról azt beszélik, hogy azokban a boldogtalan időkben, hol törökök, hol tatárok, hol ráczok és más czimborásaik gyakran bekalandozták és elpusztították ezt a részt, a mohácsiak a szigetbe vették magukat, mely akkor sűrű erdőkkel, tavakkal és nádasokkal volt elborítva, egy buzgó lelkű öreg, Faddi János, a szent poharat magához vévén, egy odvas TABÁNYI 1997. PESTI I. 1982. 574. Idézi: TABÁNYI 1997. ANDRÁSFALVY 1975. 144. 194
