Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

kenyérnek valót aztán hazafuvarozták. Egyed Antal kérdőívére beküldött válasz már 1829-ben említést tesz Váralja gyümölcs és szőlő müveléséről. Az előbbi leghíresebb fajtája a váraljai pamuk-alma volt. Jó termés idején kocsiszám hordták ezt a korai, nyári almát a környékbe, ahol terményért cserélték el. Emlegették még a szilva és dió termést is, ez Szekszárdon, az ún. Erzsébeti vásáron kelt el, a hordóstól eladott pálinkával együtt. Legfontosabb termel vényük és kiviteli cikkük a bor volt. Már 1829-ből azt olvassuk, hogy „Szőleje hegyein elég vagyon, alig lévén csak egy-két lakos is anélkül. Bort átallyában verest terem, van fejér is egy kevés, mind a kettő igen jó, hanem a veres tartósabb. " A bor kelendőségét látva, a váraljaiak a jobbágyfelszabadítás után terjesztették ki igazán szőleiket: minden alkalmas és lehetséges helyre szőlőt ültettek. A földesúr ugyanis korábban nem engedte meg a gabonatermesztésre alkalmas úrbéri földeken a szőlők ültetését. Ezután már a dombosabb szántókra is kiterjesztették a szőlőket, a hagyomány szerint szántásra ültették a vesszőket. Volt gazda akinek két, és fél hold szőleje volt. Nagyrészt kadarka, amiből vörösbort szűrtek és hordóstól adták el, vagy kocsiról mérték ki vásárkor. A vörösbor után visszamaradt törkölyből pálinkát égettek. A hagyomány szerint minden jobb szőlős gazdának volt „kazányja", - a faluban összesen 90, vagy még több pálinka-főző készség volt használatban. E mellett a csaknem teljesen egyoldalú szőlőmüvelés mellett Váraljának alig volt más mezőgazdasági ágazata ekkoriban, hiszen a szőlő egész évben adott munkát, s munkaerőben - kevés lévén a gyermek - inkább hiány volt, mint bőség. Nagy csapást jelentett az 1890-es években beköszöntő szőlővész, néhány év alatt alig maradt meg egy tizede a volt területnek. Igaz, hogy már azt megelőzően mutatkoztak nehézségek a borértékesítésben. Különösen ott figyeltek fel rá, ahol rosszabb minőségű bor termett, mert mikor a jó bort is áron alul adták el, a rosszra akkor már nem akadt vevő. Ennek hatására elsősorban a német falvakban - kezdték már a szőlővész előtt is csökkenteni a hirtelen felszaporított szőlőterületeket és helyébe takarmányt vetettek, az állattenyésztést fejlesztették. Mivel Váralján jó bor termett, az állattartás ilyetén okból történő fejlesztése elmaradt, így a filoxéra-vész készületlenül érte őket. Új gazdálkodási módszerekre volt szükség, s elszegényedve és eladósodva mindent meg kellett tanulniuk. Még lábra sem állhattak igazán, mikor az első világháború kitört. Valamit segített a bajban a váraljai és mányoki bánya, mely ezekben az években újra termelni kezdett és némi munkalehetőséget biztosított nekik és más vidékieknek, akiknek egy része ideiglenesen Váraljára jött lakni. Az idegen bányászok és falubeliek közt nem egyszer voltak ebben az időben verekedésig elfajuló ellenségeskedések. Az 1890 körül született, első világháborút megjárt nemzedék végleg szakított a régimódi gazdálkodással, a ráfizetéses szőlőmüveléssel, de a hagyománnyal is. Nemcsak a férfi viseletet, a régi megszólítást és szokásokat hagyták el, hanem valóban új gazdasági eszközöket, istállózó-állattartási módot, ennek megfelelő épületeket hoztak be, versenyre kelve a modern gazdálkodásra, állattartásra, már korábban áttért németekkel. Váralja nemcsak magyarságával tűnt ki, hanem igényességével, szépszeretetével, fényűzésével is. Körülötte a német falvak nem sokat adtak a ruházatra, bútorzatra, cifra edényekre, szőttesekre. Az 1829-es forrásunkban olvashatjuk, hogy „kendert igen szépet és kevés lent magok házi szükségére" termelnek Váralján. A szép vásznakat, szőtteseket és hímzéseket, a váraljaiak a sárköziekhez hasonló, nagyhagyományú szövőművészetét a máig fennmaradt abroszokban, kendőkön, ing-anyagokon ma is megcsodálhatjuk. A mintás szőttesek sárköziekhez való hasonlósága mellett mégsem téveszthetők azokkal össze. Határozott váraljai szövő-stílusról beszélhetünk, mely még a hozzá a közelebb álló várkonyi szőttesektől is különbözik. Az óbányai, korábban talán még a nádasdi fazekasok is külön készítettek cifra edényeket a váraljaiaknak, melyekért természetesen többet is fizettek nekik, mint a német falvakba szállított egyszerűbbekért. Szép, virágos festésű bútorokat is csak itt, Zengővárkonyban és Pécsváradon lehetett találni. Ennek a bútornak meg éppen Váralja volt a készítési központja, nemzedékeken át itt lakott az az asztalos család, amelynek tagjai ezeket a sötétkék alapon fehér vagy sárga keretbe foglalt virágcsokros festett ládákat, mennyezetes ágyakat, padokat, tálasokat készítették. A váraljai bútor alapszíne sötétkék, ezen, illetve a fehér, sárga vagy piros mezőkön tarka virágozással díszített, amely főként sajátos, tömött csokrokból állt. Jellemzőek a változatosan kialakított padok, sokszor magas orommal (tornyos padszék), az ülés alatt polccal, kis fiókokkal. A puha fenyőfából készített bútorok forma és díszítmény tekintetében is megfeleltek a kor ízlésének. Ezek közül természetesen legtöbb volt a láda. A nagyobb méretűeket fehérneműs, vagy ruhás ládáknak, a kisebbeket ékszerek, főkötők stb. tárolására használták. Ugyanazok a kompozíciós elemek szerepeltek a ANDRÁSFALVY 1981. 7-8. 190