Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

padok, tékák, fogasok, ágyak díszítményeinél, de a felület arányai természetesen mindig meghatározóak azok elrendezésében. A méretek szabták meg a festett kazetták méreteit, számát, esetleg mindez elmaradhatott, s csupán sordíszként kerültek a virágok, növények a keskeny, hosszú bútordarabokra. A festett kazetták a tárgy formájához alkalmazkodóan, vízszintes vagy függőleges irányban nyújtottak. A leggyakoribb a kétmezös, szimmetrikus elrendezés, ahol a díszített felület élénk színét, erőteljes kontúr választotta el az alapszín mély kékjétől. A növények szárára fő- és mellékmotívumként fűződtek fel a rózsák, tulipánok, levelek, melyek fekete, zöld, kék és piros színnel festettek. A díszítőelemeket fehér és színes pettyezés kísérte, emelte ki a kontúrvonalak mellett. Az egységesen sötétkék alapot leggyakrabban okkersárga vagy fehér, esetenként piros „kazetták" színesítik, megfelelő ritmusban váltakozva. A név és évszám a festett mezők között maradó helyre került, a ládákon a tulajdonos férfi vagy nő neve látható, a padokon, ágyakon, széken pedig általában a házaspáré. A ládák, tékák zárját szintén festett díszítés koszorúzza.

80 Az igen változatosan díszített, sokféle hímű húsvéti tojásokat húsvétkor a keresztanyák a Magyardombnál ünnepélyesen adták át keresztgyermekeiknek. Legfeltűnőbb azonban a nők pompás viselete volt a jobbára csak kékfestőbe vagy feketébe öltözködő német falvak körében. Ez valóban, megtévesztésig hasonló volt a várkonyi és a távoli sárközi viselethez, de közelebbről itt is megmutatkoztak a sárközitől eltérő, sajátos váraljai jegyek. A váraljai lányok pártát viseltek a homlokuk felett. Háromsoros újabb változata a „tornyosbársony". „Parasztfonásban" volt a hajuk - fejközépen végig fonva -, a hajfonat végére széles selyemszalagot kötöttek. Fehér vászoningük len, majd később pamut, maguk szőtte bodorvászon, amelynek ún. mellé, vagy nyakból szabott ujja felső vége egybe volt ráncolva az ing eleje és háta nyaki részével. Az ingujj külső részét a nyaktól a kézelőig keskenyebb-szélesebb sávban elhelyezett mértanias és folytonos mintákkal díszítették, a gyapjúnak a szálasabb, hosszabb és durvább szálaival szőrfonallal, ezért nevezték „szőrös ingnek". A fonal színe piros és kék volt a fiataloknál és fekete az időseknél. A minták neve: ablakos-csillagos, rákos, szegfüs. A 30-as évektől a régi ingek mintájára finom „sóti" (sifon, batiszt) „selyemsóti" és pamut gyári anyagból varrattak inget és szőrhímzés helyett gyári csipkebetétet tettek az ujjába. Ünnepre drágább selyem- és bársony-, hétköznapra olcsóbb kartonblúzokat és pruszlikokat vettek fel. A szedett ingnyakat gyöngysor fedte. Mély nyakkivágású fekete mintás selyemmellényükön kétsoros fehér gyöngyrátét volt, elől gombok helyett fekete pántlikafüzérrel zárult. A húzott fekete „hímzett bársony" szoknya piros, lila, sárga és zöld apró hímzéssel készült. A rávarrott kétsoros selyemszalag a „két pántlika". A szalag térd alá ért. Pertlin húzott, a szoknyánál rövidebb fekete hímzett bársony a kötényük egy selyemszalaggal rávarrottan. A legalsó alsószoknya a combközépig érő szűk „leszorító", mely fölé három kikeményített „pondot" - 2 „sóti", egy csipkés - hordtak. Bütykös harisnyájuk térdig érő sárga vagy barna, vagy szürke. Piros bársonypapucsot vettek a lábukra. Télen „berliner" nagy kendő vei egészült ki a ruha. A menyasszony parittya alakú, több részből összetett fekete alapon fehér hímzett, színes selyemszalagos főkötőt viselt. Ez a századelő, az 1910es évek viselete, mely megtévesztésig hasonló a sárközihez, de ezeken is vannak jellegzetes váraljai jegyek, melyek elsősorban a hímzésben ismerhetők fel. A váraljai főkötőhím előrajzoló-asszonyok ugyanis híresek voltak szabad rajzú hímzéseikről. A hagyomány szerint Csapó Józsefné Geresdi Sáfár Erzsébet és Újhelyi Jánosné Szabó Erzsébet voltak az utolsó híres főkötő-hím előrajzoló asszonyok Váralján. Az asszonyok a ruhával harmonizáló selyem- vagy bársonykendőt hordtak sarokkal a tarkójuk alá lekötve. A fekete selyem vállkendőt tavasztól őszig viselték. A felső ruházatban napjainkra a fekete bársonyt felváltotta a ternó és a kasmír. A női ruházat részét jelentő papucsot később a kerek orrú fekete pántos cipő és a piros csizma váltotta fel. A magyar falvakban a férfiak általában mindenütt fehér vászoninget (Váralján gazdag fehér hímzést „rácrovást" raktak rá) és fekete bársonymellényt hordtak. A mellényre zsinóros mentét-kabátot vettek. Nyáron hosszú bőszáru, fehér vászon- vagy gyolcsgatyát, télen vászonból nadrágot vagy zsinóros csizmanadrágot hordtak. A férfiak rámás csizmát viseltek, fejüket kalappal fedték. Nyáron többnyire mezítláb jártak.

81 Az 1930-as években Váralján is megalakult a Gyöngyösbokréta, az ének és tánccsoport a régi táncok, dalok és szokások bemutatására.

82 Valószínű ekkor a régi szőrös ingek mintájára finom „sóti" (sifon, batiszt) 0 SÁFRÁNY 1977. 170. 1 SZŐTS 2000. 51-52. 2 JUHÁSZ 1996., KREINER 1997. 191