Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 28. (Szekszárd, 2006)

Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században

(Váralja, Máza, Nagymányok, Hidas, Mecseknádasd) a fontos. Bél Mátyás szerint: „Midőn a hét magyar vezér az egész tájékát felosztotta egymás közt, ez a terület - így mondják - Vérbulcsunak jutott sorshúzás utján, aki az avarok maradékait övéi közé fogadta és ezzel gyarapította a magyar törzset. Ezeknek az ivadékai ezideig itt maradtak, bár a tatárjárás megtizedelte, a török uralom annyira szorongatta őket, hogy lakóhelyüket is kénytelenek voltak elhagyni. A több mint másfél százados török megszállás alatt rácok telepedtek ide. A magyarok közül csak kevesen maradtak itt, hogy az ősi földet műveljék. " Saját koráról (az 1730-as évekről) írja: „A megyét most magyarok, rácok, németek és legújabban a tótok telepei népesítik be, de hogy a magyarok azoknak volnának a maradékai, akik Vérbulcsu vezérrel érkeztek ide, ez kétséges, oly sokszor változtak e vidék lakosai. Bárhogy legyen is mégis megőrzik a magyar nyelv tisztaságát és ennek a népnek sajátos szokásai szerint élnek. " Váralja túlélte a török hódoltságot és a felszabadító háborúk viharait, miközben szűkebb környékén régi magyar falvak tucatja tűnt el örökre. Főként a Váraljától északra eső nyíltabb, termékeny fennsíkokkal változó dombvidék, a Völgység volt a középkorban sürün lakott és ez is pusztult el jobban. Erre a vidékre németek jöttek a 18. század elején, a református falvakba is. 1829-ben Egyed Antal kérdéseire adott feleletekben az olvassuk Váraljáról: „Magyar és Német lakja, lévén a Magyar benne háromnegyed résznél, valamivel kevesebb, a Német, mely ez előtt körülbelül 50 esztendőkkel származott be, egy negyed résznél többetske - és esztendőktől esztendőkre nevelkedik, ellenben a Magyar gazdák fogynak!"

11 A magyarok lélekszáma továbbra is fogyott, csakúgy mint a szomszédos falvakban. Oka volt a kevés vagy egyetlen gyermek. A németek száma egyre növekedett, egészen 1946-ig, amikor a lakosság felét tették ki, evangélikusok lévén, még a 19. század közepén szép templomot is emeltek a magyarok református temploma mellé. A kezdeti ellenállás után megbékéltek, megtanulták a magyar nyelvet; a keresztelési anyakönyvek tanúsága szerint a 8-10 keresztszülő közé a magyarok egy-egy németet is meghívtak, hadd legyen köztük is komájuk, gyermeküknek pártfogója, de összeházasodás velük nagyon ritkán volt. Váraljának Zengővárkonnyal és a többi református magyar faluval volt szoros a kapcsolata, csak ezekből és a még távolabbi magyar református falvakból házasodtak: Babarc, Belvárd, Mohács és a Sárköz. Közelebb ugyanis nem találtak volna magyar és hasonlóan református társat maguknak. A fiatalok ismerkedésének a zengővárkonyi Lukács napi búcsú és az azt követő pécsváradi vásár volt a legfontosabb alkalma. Erre az őszi napra (október 18) megérett már a zengővárkonyi híres gesztenyés termése és már újbor is volt. Legszebb ruháikban sétáltak az utcán a távolból kocsival, közelebbről - így Váraljáról is az erdőn át - gyalog érkezett leányok, legények. Zengővárkonyba választott párjukhoz, vagy a fonóba azonban a váraljaiak máskor is átjártak az erdőn, téli időben. Miből éltek a Váralján lakók? 1829-es Egyed Antal kérdéseire adott válaszból megtudjuk, hogy a síkabb részeken lévő szántókon „közönségesen termelnek rósot, leginkább...kétszerest, kukoricát, krumplit, zabot és árpát keveset. Kendert igen szépet s kevés lent, magok házi szükségére egy kevés reptzét...szük lévén rétyök a lakosoknak, igen kevés marhát tarthatnak, azok közül s pedig inkább ökrökkel mint lovakkal élnek. Pusztája nincs, úgy se ménese, se gulyája, birkát pedig a Határban sem szenvedhet meg... " Ezenkívül pénzt kerestek „tsinálmányokból, úgymint: száma nélkül való szekéroldalak készítéséből s mikor meg ideje van a bőven teremni szokott gyümölcsök árulásából, fuvarozásból s napszámi munkából, Borból, Pálinkából, a Németség pedig Dohánytermesztésből is. "

78 Váralja tehát a Sárközhöz képest szegénynek számított; egy-egy átlagos itteni jobbágy gazda kezén fele annyi föld sem volt, mint a Sárköz mentén és tized annyi jószág sem, ezért kényszerültek rá arra, hogy a helyi adottságokat, elsősorban az erdőt kihasználva, telenként kocsioldalakat, bognároknak való félkész termékeket állítsanak elő, amit vásárokon adtak el, vagy a mesterek maguk jöttek el azt itt helyben felvásárolni. Napszámba és részes munkára is jobbára földesuruk a pécsi püspök erdejébe mentek, majd később az 1791-ben Váralján megnyitott kis szénbányába, mely több megszakítással egészen az 1960-as évekig működött. Munkát találhattak még a falu felett lévő mészégető kemencéknél, a szegényebbek számára a megélhetést a szó szoros értelmében a részesmunka jelentette. Feljegyzésekből és a hagyományból tudjuk, hogy hasonlóan a sárközi falvakhoz, a messzi Bácskába is lejártak - gyakran az itteni rokonokkal együtt - részért aratni, később a lovas gazdák nyomtatni. Az így keresett és természetben kiadott 75 BÉL 1979. 340. 76 BÉL 1979. 347. 77 CSERNA - KACZIÁN 1986. 239. 78 CSERNA - KACZIÁN 1986. 240. 189