Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)

Balázs Kovács Sándor: Válás a sárközi paraszti társadalomban

Pravila és Pídalion, a görögkeleti szerb hívekre a Korcsmaja Knyiga, az erdélyi ágostai evangélikusokra az 1870. évi Eheordnung, az unitáriusokra az 1889. évi márciusi egyházi törvény, a zsidókra az 1863. évi udvari kancelláriai rendelet, közülük az erdélyiekre pedig az osztrák polgári törvénykönyv. A paraszti erkölcs a házasságot véglegesnek, felbonthatatlannak tartotta, még abban az esetben is, ha a házasfelek békétlenül, hűtlenül éltek együtt, a nő terméketlen vagy a férfi impotens volt. A formális házasságkötés esetében éppen úgy, mint a tényleges együttélésnél, a másik féltől feltétlen hűséget, ágy- és asztalközösséget, utódok létrehozásában és felnevelésében való közreműködést és szándékot követeltek meg. Ezek az igények a házasság céljával álltak összefüggésben, és az eltéréseket, valamely kötelezettség alól való kibúvást a közvélemény mindenkor elítélte. A házassághoz szükséges követelmények megtartásának elhanyagolása elvileg a házasság céljainak a meghiúsulását eredményezhette, s ebből származtak azok az okok, amelyek a házasság megszakadásához vagy megszűnéséhez vezethettek. A szokásrenden alapuló jogi és erkölcsi szabályok tömege befolyásolta a családokat, a személyek magatartását, személyiségét, hogy a megkötött házasságot fenntartsák. Példák, példabeszédek örökítették át azokat az elveket, amelyeket követni kellett. Általános nézet volt, hogy a bizalom válságba jutását a házasságban elsősorban az asszony okozhatja, ezért az Alföldön azt tartották, hogy „ha az asszonyt az elsőpöndöliben meg nem vered, meg nem marad a háznál. " Legfontosabb követelménynek mégis a házastársi hűséget emlegették. Lehetett a férj iszákos, az asszony költekező, valamelyik hibás abban, hogy nem született gyermek, ezeket még elnézték, de a hűtlenség legtöbb esetben a házasság végét, a házasságtörést eredményezte. Érzékenyen vették a hirtelen haragban történt kisebb testi fenyítést is, de nem értékelték olyan súlyosnak, hogy emiatt az asszony otthagyja a férjét. A házasság megszakításának módja a szétköltözés volt, amikor az asszony hozományával vagy anélkül apai családjához visszaköltözött. Az asszony hazaköltözését általában nem fogadták szívesen, gyakran visszakergették férjéhez, vagy rövid időn belül összebékítették őket. Végleges inkább akkor lett a szétköltözés, ha a férj küldte haza - a falu társadalmának véleménye szerint is - okkal feleségét, vagyis „elhajtotta a háztól". Az asszony hazaköltözésének okai rendszerint a férj és a férj családjának magatartásával függnek össze. A férj viszont igen gyakran a szétköltözés szubjektív okait erkölcsi, anyagi kifogásokkal leplezte a közösség előtt. A hazaköltözés esetén az asszony kisebb gyermekeit magával vitte, de idővel a munkaképessé lett fiúgyermekek visszaköltöztek, vagy visszajártak dolgozni az apai családhoz. A két világháború között a törvényes válások egyre gyakoribbak lettek a paraszti társadalomban is. Az elvált ember és az elvált asszony helyzete - ha a válás oka nem váltotta ki a társadalom elítélését - nem volt hátrányos, bár újabb házasságkötés szempontjából az, hogy már volt házas, valamint kora és - ha voltak gyermekei miatt is, lehetősége korlátozottabb volt. Az egyén törvényes válás utáni magatartása döntően befolyásolta a róla alkotott véleményeket. Az, hogy a közvélemény általában hajlamos volt súlyosabban megítélni az asszony, mint a férfi azonos vagy hasonló tettét, abból az elvből következett, hogy a család fejének a férjet tekintették. Az ilyen értékelésben az is szerepet játszott, hogy az asszonynál minden félrelépés súlyosabb következményekkel járhatott, mint a férfinál. A közösség szokása szabta meg, hogy mit kellett házasságtörésnek (régen háztűzrontásnak) vagy ezzel egyenértékű magatartásnak tekinteni, továbbá hogy melyik cselekmény milyen következménnyel járt. A házastársi hűség általában azonos lehetett a nemi hűséggel, tehát nemi kapcsolatot harmadik személlyel nem volt szabad létesíteni, és kerülni kellett az olyan helyzetet, amelyből a közvélemény, de bárki is arra következtethetne. A formális válásra a 18. századból és a 19. század első feléből alig-alig találunk eseteket. Ocsényben négyet jegyeztek fel, míg Decsen és Alsónyéken egyet, a többi sárközi településen egyetlen egyet sem.

70 A feljegyzések azt tanúsítják ugyan, hogy a házastársak nem éltek minden esetben rendes házaséletet, mégsem váltak el egymástól, hanem igyekeztek ügyelni arra, hogy idegen ezt ne vegye észre. Ha a házastársak bármilyen okból összekülönböztek, maguk is kerülték, hogy ez TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 99. PAPP 1941, 25., KISS é.n. Alsónyék: 1821. jan. 8. özv. Zsikó András vette Barát Péter divortisált (elvált) feleségét Soós Zsuzsannát. Ocsény: 1810. jún. 29. „Pap Mihály (Decs) mintán tisztátalan életű feleségétől, Héderi Erzsébettől a vármegye által törvényesen elválasztatott volna vette Makó Erzsébetet." 1811. nov. 9. Péri Mihály Vette Borsós Juditot, kinek férje katona volt, az asszonyt a vármegye választotta el első férjétől. 1822. febr. 10. Fekete Mihály (Decs) elvált vette Németh Erzsébetet. 1836. dec. 5. Edelényi Péter (Decs) elvált Fülöp Erzsébettől, vette Tóth Sárát. 289