Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)

Balázs Kovács Sándor: Válás a sárközi paraszti társadalomban

nyilvánosságra kerüljön, vagy hogy válás legyen belőle, és a szülők, a rokonság, az egyház, a községi elöljáróság egyaránt azon volt, hogy a család együtt maradjon. Az volt az elv, hogy inkább tűrni kell, mint megszökni. A válások gyakorisága A kutatási eredmények szerint a magyarságnál a válás ritkán következett be. A 20. század fordulója hozott ebben változást nálunk is, és világviszonylatban is. Hivatalos statisztika a válások arányairól csak a 19. század második felétől áll rendelkezésre. Eszerint 1836-1880 között ezer lakosra 0,07, 1906-1910 között ezer lakosra 0,34, 1921-1925 között ezer lakosra 0,79, 1936-1938 között ezer lakosra 0,63 válás jutott. Decsen pl. 1851-1860 között kötött házasságokban még csak 2,43 %-a végződött válással, az 1870-1880 között szentesítetteknek viszont már 10,6 %-a, átlagosan 7,5 évi házasélet után. Sárpilisen az 1850 és 1860 között kötött házasságokban még egyetlen válás sem történt. 1870 és 1880 között kötött házasságokban 5,36 %-a végződött válással, 25,66 évi házasság után. A házasság felbontása, latinul divortium, a házasságnak bírói ítélettel való teljes és végleges megszüntetése. Ha a válóperesek számát nézzük, az a benyomás támad, mintha a 19. század közepe előtt csak boldog házasságok lettek volna, a valóságban azonban a házasságok döntő többsége érdekházasság volt, az érzelmek csekély szerepet játszottak a párválasztásban. Erdei Ferenc szerint ebből a szempontból különbséget kell tenni város és falu, illetve városi és falusi életforma között. 1930-ra vonatkozó számításai szerint városon ezer lakosra 1,2, falun 0,4 válás esett. A különbség okait a következőkre vezette vissza: 1. a parasztok között nem személyi okokból jött létre a házasság, hanem a gazdaság és a gyermekek miatt, személyi okokból nem is váltak el, 2. a mezőgazdaságban a munkahely és a háztartás egybeesik, válás esetén mindkettő tönkremenne, 3. A válás szégyen, a közvélemény ítéletétől való félelem is visszatartotta a házastársakat. A válás jogi nehézségekkel, költségekkel, meghurcolással járt, ezért elsősorban városi viszonyok között folytak ilyen perek. Erdei azon megállapítása, hogy falun kisebb mértékben váltak el az emberek, csak a jogi elválásra mondható el, mert ténylegesen a 20. század fordulójától jelentősen növekedett a házasságok megszűnési eseteinek a száma különélés, az életközösség önkéntes megszakításának formájában. A házasság jogilag tehát nem bomlott fel, de a házasfelek - városon és falun egyaránt - külön éltek. Hogy a házasságok hány százaléka bomlott fel a ténylegesség alapján, arra nézve adatunk nincs, de leírásokból, elbeszélésekből arra lehet következtetni, hogy elérhette a 2-3 százalékot. A különélők egy része idővel ismét összeállt valakivel, az ún. vadházasságra léptek, tehát elválás és új házasság nélkül éltek együtt. Mind a különélést, mind a vadházasságot az állami jog által el nem ismert, tehát jogi népszokásként létezett intézményeknek tekinthetjük, melyeket a társadalom önálló és külön kategóriaként ismert el, mint társadalmi tényt fogadott el. Házassági törvényünk értelmében ugyan lehetett a házasság fennmaradása mellett az ágytól és az asztaltól való elválást külön is kérni, azonban a lakosság nagy része még ezt a jogi utat sem vette igénybe. Válás esetében a vagyonnál is fontosabb a gyermekek sorsának rendezése a házastársak között. Általános szabálynak tűnik, hogy a gazdagabbaknál az asszonynak jutottak a lányok, míg a férfiaknak a fiúk. A szegényebbeknél viszont fordítva volt, az anya jobban örült fiának, aki később eltarthatta, míg az apa inkább a leányt választotta és az asszony helyett ellátta apját. Ha a házasságból csak egyetlen gyermek született, ahhoz ragaszkodott az anya, ha pedig egynemű gyermekek maradtak akkor az a szabály formálódott ki, hogy az idősebb korú az apa, a fiatalabb az anya hatalma alá került. 71 TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 274. 72 ERDEI é.n. 137. 73 TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 276. 290