Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)
Balázs Kovács Sándor: Válás a sárközi paraszti társadalomban
foglalt: a férj kötelessége a családfenntartás, a feleségé pedig a háztartás vezetése. A nemeknek ilyen módon kiszabott kötelmeket a köztudatban olyan szigorúan vették, hogy teljesítésük, elmulasztása sok helyen alapot adott a különélésre, vagy elválásra. A család gazdasági berendezkedésének ez az új formája, ahol a feleség fizetés nélkül dolgozott otthon, a férj pedig jövedelemért máshol, nem puszta változata volt a hagyományos családi gazdaságnak. Az otthontól távoli munkavégzés a férjnek nagyobb szabadságot adott. Jóllehet a háziasszony feleségét jobban kötötte a házastársi kapcsolat, mivel férje jövedelmétől függött, a 19. század második felére kialakuló társadalmi-gazdasági közeg az ő függetlenedésének lehetőségét is megnövelte. A munkaerőpiac oly módon bővült és változott, hogy az, ha nem is könnyen, de egyre inkább lehetővé tette a nők munkavállalását a szolgáltató és termék előállító ágazatokban. A megromlott házasságok és a válás története csaknem egyidős a házasság történetével. Mint Voltaire írta „ a válás valószínűleg egyidős a házassággal. En mégis úgy vélem, a házasság néhány héttel öregebb hisz a férfi az esküvő után két hétig küzd a feleségével, egy hónap után megveri, majd hatheti együttélés után különköltöznek. " A hagyományos paraszti társadalomban a törvényes - az egyház és a közigazgatási hatóságok vagy csak a közigazgatási hatóságok által érvényesített - házasságfelbontás a válás. Az azonos valláson lévők összetartottak, szoros közösséget alkottak, a családi szintű kapcsolatok rendszerében a vallás szinte kizárólagos, az egyéb kapcsolatok kialakításánál ugyancsak szerepet játszott (vallási endogámia, pl. a párválasztásnál). Ebből következett, hogy ügyletet is - kivéve a vásári ügyletet rendszerint az azonos valláson lévők kötöttek, bizonyos tisztségek betöltésénél pedig csak meghatározott valláson lévők jöhettek számításba, ami miatt a többvallású községekben ádáz harcok, vallási gyűlölködések rendszeresen előfordultak. Végrendeletekben gyakran találhatunk olyan meghagyást, hogy az örökös köteles vallása mellett buzgón kitartani. Törvény tiltotta a más vallásra való átcsábítást, az alkalmazott cseléd vallásgyakorlásának meggátlását stb., amik kétségtelenül arra utalnak, hogy ilyen esetek sűrűn előfordultak (1791:26. te). A vallási türelmetlenség legkevésbé a parasztságot jellemezte. A hívők közösségi keretet az egyházakban találtak, amelyek a hitélet fejlesztése mellett - általában, néhány kivétellel, a 19. század végéig - igazgatási és bíráskodási funkciókat is betöltöttek. A legrégibb időktől kezdve a személyeket szinte kizárólag az egyházak tartották nyilván az anyakönyvekben, kiadtak születési, házassági és elhalálozási igazolásokat, amelyeket hatósági értékűeknek tartottak. Ugyancsak meghatározták a keresztelés, az egyházba való befogadás (pl. konfirmáció), az eljegyzés, a házasságkötés és temetés szakrális, liturgikus szabályait. Bíráskodtak - túlnyomórészt szokásjogi eljárási és anyagi szabályok szerint - az ezekkel összefüggő vitás polgári és büntető ügyekben úgy, hogy katolikusoknál a házasság felbontásának joghatóságát is gyakorolták. A protestánsoknál pedig az egyházak a házasok magatartását illetően állítottak fel fegyelmezési szabályokat (pl. a reformátusoknál a Geleji Katona-féle kánonokat). Bíráskodási hatáskörüket csak az 1868:48. és 53. tcek korlátozták vagy szüntették meg. A 18. században sok helyen a közhatóság és az egyházi hatóság nem vált el egymástól, tehát a helyi politikai község és az egyházi község azonos volt. Az azonosság nemcsak perszonálisán állott fenn, - tehát hogy a község elöljárói és az egyház presbiterei azonos személyek voltak -, hanem vagyonilag is, mert az egyház kiadásait is a község fedezte 66 . A katolikus egyház és az állam viszonylatában az összefonódás sok szálon még 1945-ig fennállott. A 18. század végétől a protestáns egyházfegyelem lazulásával párhuzamosan az evangélikus és a református lakosság körében megszaporodtak a házasságbontási ügyek. II. József törvényei egyházi békítő kísérleteket írtak elő, s csak ezek sikertelensége esetén került a válás világi bíróság elé. A 19. század végéig igen ritka volt. E század végével az állami anyakönyvezés, az új házassági jog bevezetése után az egyházak szerepe erősen csökkent, a vallás kihatása a jogképességre pedig teljesen megszűnt. Az 1894-ben kiadott házassági törvényig a házassági jog szabályait az egyes felekezetek egyházi kódexei tartalmazták. Az ország területén nyolcféle házassági jog volt érvényben. így a római katolikus egyház híveire irányadó volt a kánoni jog, az evangélikusokra és a reformátusokra a II. József által kibocsátott és az 1791:26. te. által elfogadott nyílt parancs, az erdélyi reformátusokra a külön törvényük, a görögkeleti román egyház híveire a Idézi: PHILLIPS 2004, 329. GROSSCHMID 1908, 323-328., BALÁZS KOVÁCS 1994, 65-74. GROSSCHMID 1908, 323-328. 288
