Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 27. (Szekszárd, 2005)

Balázs Kovács Sándor: Válás a sárközi paraszti társadalomban

Kétségkívül sok házasság ténylegesen elfogadható volt, de ahol a feszültség, konfliktus és boldogtalanság uralkodott, ahol erőszak és elnyomás volt, a működő alternatíva puszta hiánya ott is azt eredményezte, hogy a felek elfogadni kényszerültek a fennálló helyzetet. Nagy volt a tűrőképességük mindenfajta magatartásforma és körülmény iránt. Mi okozhatta a házassági krízisek és válások számának növekedését? Az egyik legtöbbet hangoztatott magyarázat szerint a hagyományos társadalmakban az egyik fél viszonylag rövid időn belül elhalálozott, s a házasság így hamar véget ért, és mivel a várható élettartam, illetve a házasság valószínű időtartama megnövekedett, a válás mintegy a halál helyébe lépett. Lawrence Stone erről így ír: ,, Úgy tűnik, a modern válás alig valamivel több, mint az egyik fél halálának funkcionális helyettesítése. A felnőtt halandósági ráta a 18. század végétől esni kezdett, miáltal a házasságok olyan hosszú időtartamúvá váltak, mint azelőtt soha. A nyugati társadalmak végül kénytelenek voltak intézményesíteni a válás kiskapuját^ A házasságok élettartama rövid volt. Pl. a 18. századi Svédország egyes egyházmegyéiben a házasságok a parasztok körében átlagosan 12-15 évig tartottak, míg az iparosodás előtti Angliában átlagosan 20 év telt el, míg az egyik házastárs meghalt. Magyarországon ez egy kicsit magasabb volt, hiszen a házasodási életkor alacsonyabb volt. Az az érv, mely szerint a házasságok hossza vezetett a házasságok gyakoribb összeomlásához és a több váláshoz, azt sugallja, hogy van egy bizonyos időhatár, amelyen túl a házasságok nagy valószínűséggel tönkremennek, ám erre bizonyíték nincs. Amennyiben így van, minél régebbi egy házasság, annál nagyobb a kockázata annak, hogy tönkremegy, de arra is van adat, hogy a modern társadalmakban a legtöbb házasság éppenséggel az első években megy tönkre és bomlik fel. Ehhez hasonlóan a házasság megkötése és krízise, illetve a válás között átlagosan eltelt idő nagyjából 12 év, míg Snell

64 által tanulmányozott elhagyásokra általában hét évvel a házasságkötést követően került sor. A házasságok megromlása és a válás tehát mind régen, mind napjainkban a házasság kezdeti éveire tehető, és nem a későbbi időszakára, miként az abban az esetben várható volna, ha elfogadjuk, hogy a válás a halál helyébe lépett. A hagyományos társadalmakról alig állnak rendelkezésünkre elhagyásra, illetve de facto különélésre vonatkozó adatok. Ha a házasságok kudarca gyakori volt, úgy ez a jelenség kisiklott a történeti feljegyzések homlokteréből. Szembeszökő azonban, hogy azon források, melyek elvárásaink szerint adatokkal szolgálnának arról, hogy a házasságok összeomlása gyakori volt - pl. a szegény családokra vonatkozó összeírások-, csak néhány példát találunk. A hagyományos társadalom mindenek felett család- és házasságpárti volt. Az, hogy a modern világban gyakoribb lett a házasságok összeomlása, az elhagyás, a különélés és a válás, az elsősorban a házasság, a család és általában a társadalom változásaira vezethető vissza. Az iparosodáshoz és a városiasodáshoz kapcsolódó gazdasági - társadalmi változások nyomán meggyöngültek a különválást akadályozó fékek. Azáltal, hogy kitágultak a házasságon kívüli élet lehetőségei, megnövekedtek a házassággal szemben támasztott elvárások, a házasságban élők pedig kevésbé tűrik el kapcsolatukban az erőszakot, az elnyomást, de akár a puszta boldogtalanságot is. Egyre több házasság ment tönkre, és miután a bontótörvényeket megreformálták, s a 19. században a válás társadalmilag is elérhetőbb lett, a válások száma megugrott. A válások számának növekedésében szerepet játszó tényezők közül az egyik legfontosabb azoknak a gazdasági kényszereknek a meglazulása volt, amelyek korábban mindaddig együtt tartották a házaspárt, amíg valamelyiküknek meg nem halt. E kölcsönös függőség elsődleges megjelenési formája a hagyományos családi vagy háztartási gazdaság volt, és ez az átfogó gazdasági változások következtében hanyatlani kezdett. Ez a 19. század végén kezdődő folyamat a házastársakat szorosan összekötő és egymást kiegészítő szerepekkel felruházó családi gazdaság szinte teljes eltűnéséig tartott. A 19. század második felében a házasságban élő nők többsége számára új keretet hozott létre a háziasszonyi teendők „főállássá" teljesedése. A házas férfiak, még a dolgozó osztályok esetében is mentesültek attól a tehertől, hogy időt és energiát kelljen szentelni a házi teendőknek, így kellően kipihenten indultak munkába és a fáradalmak után a család nyújtotta nyugalomba és biztonságba térhettek meg. A feleségre és a férjre háruló, de ily módon megoszló feladatok a kölcsönös felelősség olyan rendszerét alakították ki, amelyek sok 19. századi törvény magában hogy köztök a békét helyre állítani telyes lehetetlen, minél fogva a presbyterium a végleges elválasztást szükségesnek véleményezi s jelen bizonyítványt a felek jogai biztosítására hitelesen kiadta. " - Ocsény presb. jkv. 1872. szept. 27. STONE 1977, 112. Idézi: PHILLIPS 2004, 163. 287