Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)
Buda Attila: „Különös emberi háló”– Ami a Babits család levelezéséből kimaradt
Monarchia kulturális életét, birtokolták az intézményeket, nagy társaságban közönségként, kisebben előadóként vagy alkotóként mindennapjaik igen fontos összetevőjévé tették az egyes művészeti ágakat; Magyarországon ez a házi muzsika és a magánjellegű írásos műfajok terjedésének időszaka. Mindezt, kimondva vagy kimondatlanul, más kulturális csoportoktól való különbözésben is megélték. Világképük alapja a katolikus egyetemesség és a protestáns kötelességtudat volt, amelyet kiegészített és árnyalt a XIX. századi értékőrző liberalizmusa. Igaz e foglalkozási csoportnak már ekkor sem minden tagja volt elégedett saját viselkedési normáikkal, életfelfogásbeli eszméivel, sőt komoly kritika tárgyává is tették azt, de soha meg nem kérdőjelezték létezésének alapjait. Kifogásaik valójában azokra vonatkoztak, akik nem volt képesek, nem akarták magukévá tenni a társadalmi változások által kényszerítő szükségességűvé lett világnézeti változást, vagyis az újrateremtő alkalmazkodást; természetesen nem a napi politika kívánalmai szerint. E viszonylag egységessé lett réteg erodálása ugyanis már az előző századforduló éveiben megkezdődött, amikor először kellett összemérni képességeiket ugyancsak értelmiségi létet kívánó, más feltörekvő rétegekkel. Létalapjukat nem sokkal később az első világháború tette kérdésessé, hiszen igen sokan működési területeiket is elveszítették, s csak kiváló képességű tagjai mondhattak magukénak töretlen életpályáját. De a két világháború közötti király nélküli királyságban szinte minden másképp működött, mint a dualista Magyarországon: új eszmék és új igények nyertek egyre nagyobb tért, s tették igen nehézzé a még felszínen maradottak életét és visszafordíthatatlanná a lecsúszókét. Válságos gazdasági helyzetük az ország szűkössé vált termelési lehetőségei, valamint folyamatosan romló társadalmi presztízsük következtében alakult ki. Kulturális azonosságtudatukat pedig egyéb, részben fiatalabb, részben eltérő identitású értelmiségi csoportoknak a megerősödött térnyerési vágya tette labilissá; míg egyéni sorsukat éveik egyre növekvő száma. Mindez a Gömbös-kormányzás kezdetétől, az akkor kezdődött elitcserétől vált csak sokuk számára világossá. ' Igaz, hogy ebben a negyedszázadban fel is töltődött e lassan korosodó réteg bizonyos mértékben azokkal, akik pályájukat leghamarabb a világháború alatt kezdték meg; nem feledhető azonban, hogy a világháború előtti és utáni világnézetek, a szellemi és kulturális irányzatok nem mérhetők egymással; liberalizmus és szocializmus egyaránt arcot váltott, a türelemmel szemben csatát nyert az agresszív akarat, individuum és kommunitas egymást szabályozó rendszere helyébe lépett az egyéniség kultusza és a közösség mítosza. Utánpótlásukat ezért, legalábbis a kiegyezés utáni szellemben, az új korszak már csak csökkenő mértékben igényelte. Sorsuk véglegesen a második világháború befejeződését követő években pecsételődött meg, hiába érezték úgy, az azonnal, vagy a körülmények hatására menekülőkkel ellentétben, hogy a hazájuk az otthonuk is; a lábuk alól kicsúszott talajú országban tudásukra semmilyen szükség nem volt, sőt egy démonizált ellenségkép megtestesítőjeként sokukra előbb a hivatalvesztés, majd, jobb esetben megvont nyugdíjak és teljes elszegényedés, rosszabb esetben az internáló táborok, vagy a teljes fizikai megsemmisülés várt. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi változás egész életük munkáját megsemmisítette, de az értelmét nem; ha ugyanis korábban nem működtették volna az államot, nem lett volna mit átvenni az új hatalomnak: a helyükre lépő, új, döntően első generációs, bizonyos feladatokra kinevelt, ezért pályájuk elején elődeihez képest szűk látókörű, tapasztalatlan értelmiség semmiféle közösséget nem vállalt azokkal, akikkel szemben, de egyáltalán nem biztos, hogy ellenére harci körülmények között életstratégiát válthatott. Ez a külső erők által vezérelt mobilizáció anélkül szüntetett meg egy mentalitást, hogy az, bár civilizáló ereje nyilvánvaló volt, össztársadalmi szinten példává lehetett volna, s az öntudatos, döntésképes és kockázatot vállaló, önerőre támaszkodó, individualista, ám mások szabadságát is tiszteletben tartó, egyéni jellemvonásokkal tovább árnyalt személyiség helyett a kiszolgáltatott, egyoldalúságban nevelt, gondoskodást igénylő tömeget tűrve csupán, a korábbi egyenlőtlenségeket újabbakkal tetézte, az anyagi és szellemi javak egyenlőtlenségét (propagandájával ellentétben) továbbra is fenntartotta. E végleg eltűnt értelmiségi 13 Babits Mihályt 1941-ben, halála előtt néhány hónappal Szabó Lőrinc korábbi ígéretét beváltva meglátogatta. Utolsó személyes beszélgetésük néhány témája a fiatalabb költő későbbi leírása alapján ismert. Tudnivaló, hogy Babits Mihály már a háborús készülődést is ellenezte, s kezdettől az aktív harci cselekményeket. Erről, ahogy abban az időben másokkal is, Szabó Lőrinccel is beszélgetett, véleményét azonban az emlékező a halál előtt álló költőtárs naivságaként értelmezte. E nyilvánvalóan téves interpretációt eredményező gondolatmenet kialakulása éppen Gömbös miniszterelnökségére esik, s ideig-óráig mások is csapdájába estek. L.: HARMINCHAT ÉV 1921-1944, 566-571. p. 14 Elég itt az 1949-ben tanácskozó taggá visszaminősített akadémiai tagok sorsára utalni. 15 BEKÉ 2002. 16 Mint például gróf Révay Józsefre, a filozófusra. L.: PALASIK 1995.; PALASIK 2000, 84-93. p. 40
