Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

V. Kápolnás Mária: Károk és haszonvételek. Érvek, ellenérvek és az ármentesítés valósága Bátán a 18–19. században

ló, harminckettő sertés és hat szekér szénát is elvitt az ár, ami egyre sürgetőbbé tette Báta számára is a helyzet megoldását. Királyi parancsra 1772-73-ban lerombolták a Sárvízen a malomgátak többségét, ahol Böhm Ferenc irányította a munkálatokat, de azt minden érdekelt drágáik és akadályozni igyekezett. A pénzhiány és munkaerőhiány (aratás idején ásták a csatornákat) miatt kevés eredmény született, a községek panaszolták a malmok lerombolását, nem tisztították a csatornákat, ezért 1883-ban a megye beszüntette a munkákat. " A következő évben azonban folytatták a csatornaásást, a vármegye 100 munkást állított ki. Az újabb felülvizsgálat megállapította, hogy eredményt akkor lehet elérni, ha karbantartják a csatornákat, rendezik az Agárd és Báta közötti részt, Tolnától Bátáig töltést építenek a Duna jobb partján, Agárd és Simontornya között megássák az összefüggő oldalcsatornát. A királyi biztos lemondásával az elkezdett munka befejezetlen maradt, s új tervet készítettek a Sárvíz-torkolat rendezésére. Mivel a Duna gyakran visszaduzzasztotta a vizet a Sárvízbe, ami elöntötte a Sárközt, azt javasolták, hogy Szekszárd közelében vezessék a Sárvizet a Dunába. Ezt az ötletet akkor elvetették. A Sárvíz szabályozásának új korszaka Podmaniczky József királyi biztossá nevezésével kezdődött.

1 A Duna szabályozásának első lépcsőjeként gátépítés kezdődött 1775-1777 között a megye és az érdekelt földesurak költségén. A Sárköz népe tiltakozott a töltésépítés ellen, féltve addigi biztos megélhetési módját és hagyományos életformáját. 1779-ben elrendelték a fokok eltöltését, ami a félelmeket igazolta: a vizet többé már nem lehetett az ártérre vezetni, a gyenge töltések pedig nem tudtak ellenállni a Duna hatalmas erejének, s az ismétlődő árvizek anyagi javakban, emberéletben sok áldozatot követeltek.

14 Hosszú évtized munkájának köszönhetően alakult csak ki egy stabil, új helyzet. Báta és az uradalom viszonyában alapvető változás állt be a 19. század elején, ami a vízszabályozást, a termelés védelmét még sürgetőbbé tette. Kliegl Sándor után az új plenipotentárius - gróf Rump - 1799-ben egy évre még megújította -jelentéktelen változtatásokkal, az új házak után fizetendő 35 forinttal - a régi szerződést, de 1800. április 17-én úrbéri rendezési pert kezdeményezett: részint az uradalom engedélye nélkül kiadott hátrányos szerződések megváltoztatására, részint a jobbágytelkek számának új megállapítására. Ezzel fél évszázados per kezdődött a bátaszéki uradalom és a bátai jobbágyok között, ami egybeesett a Duna megregulázásának munkálataival, az ártér és a mentesített területek művelési módjának megváltozásával, ismétlődő károkkal és új haszonvételekkel. Az uradalom egyoldalú keresetét a felsőbb hatóságok nem fogadták el, hanem 1806-ban új szerződés megkötésére utasították a feleket, érvényben hagyva a korábbi szokásokat. Az új szerződés megkötése körüli alkudozásnál a bátaiak úgy vélték, jobban járnának, kevesebb szolgáltatással tartoznának, ha házas zsellérnek tekintenék őket (amit persze nem fogadott el a bíróság), mert a hegy és víz közé szorítva oly kicsi a lakóterület, hogy „többnyire inkább gunyhónak nevét érdemlik házaink, ritkának van csak annyira való udvara, hogy abba kocsival bejárhasson, a házi kerteknek pedig csak híre sincs". A fuvarozás pénzbeli megváltását a katonai hajók vontatása miatti elfoglaltságuk miatt kérték, házanként és naponként 10 krajcárral számolva, hivatkozva a szekszárdi és földvári uradalom példájára. Azt is szerették volna elérni, hogy a szántóföldek és rétek után tizeden kívül ne kelljen más adót fizetni. Érvelésük szerint ugyanis ezek egyrészt irtásföldek, másrészt az uraság tudtával eddig szabadon adták-vették, amit a megyei törvényszék sem tilalmazott. Visszakérték az uraság által nemrég elvett, eddig minden adózás nélkül használt Pap tavát, és a Jaj tanyán lévő tó halászati jogát 1/6 rész haszonbérért. Utóbbit azért, mert a kalocsai érsek embereinek hatalmaskodásaitól maguk védték meg, 500 frt-ot költöttek rá, s Kliegl Ignáctól, az uradalom volt plenipotentáriusától kibérelték, s a szokásjogra hivatkozva kérték a korábbi kedvezmények meghagyását. 1809-ben született meg az első ítélet, faizás kérdésében, az uradalom javára: a korlátlan erőhasználatot amiért eddig évi 20 frt haszonbért fizettek - megtiltották, heti két alkalommal engedélyezték télen az uraság által kijelölt erdődarabban, amiért robotolniuk is kell (az úrbéri fát kivágni és összehordani). A bátaiak az ítéletet végrehajtani nem akarták, hivatkozva a vízjárta erdő téli faizási nehézségeire, a két nap csekélységére és arra, hogy ennyi pénzt eddig a korlátlan erőhasználatért fizettek. Inkább lemondtak az erdőhasználatról, s többszöri keresetet nyújtottak be az eredeti helyzet visszaállítására: 1837-ben az új törvények alapján beperelték az uradalmat, de ekkor sem szolgáltattak nekik igazságot. Ezért 1844-ben újabb beadványt írtak, 12 TENK, 1936. 22-24.p. ,3

TENK, 1936. 44. p. I4

TóTh, 1896. 6. p. 15 Báta évszázadai 1993. 166-167. p. 328