Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

V. Kápolnás Mária: Károk és haszonvételek. Érvek, ellenérvek és az ármentesítés valósága Bátán a 18–19. században

sőt a kinyomtatott gabonát tárolni tartoztak az eladásig, utána pedig Mohácsra, Bajára vagy Tolnára szállítani. Az ispán minden hónapban egy kocsira tarthatott igényt, ha többre volt szüksége, 50 krajcárt fizetett érte. A vadászat az uraságot illette, az ahhoz szükséges embereket pedig a mezőváros adta. A két réven áthajtott urasági marhák terelésénél is segédkezni kellett. Az uraság konyhájára minden gazda egy csirkét, a város tíz ludat, húsvétra egy borjút, karácsonyra pedig illő ajándékot adott. A kocsmáitatás Szent György naptól Szent Mihályig (április 24.-szeptember 29.-ig) az uraságot illette, azaz a bort, pálinkát az uraság pincéjéből kellett hozni, a sört egész évben. Az év másik felében a város árulhatta a bort és pálinkát a kocsmában. Makkoltatásnál az öreg sertések után 17 krajcárt fizetését írták elő, a malacokból pedig tizedet. Az ispánnak 16 öl fa is járt, a kalmárok és kereskedők cenzusát is az uraság kapta volna. A halászat fele továbbra is az uraságot illette (a város taván kívül, ami teljesen a településé), a Dunából és a rekesztésen kívüli halak negyede az uraságé, aki ezen túl minden évben 4 mázsa vizára is igényt tartott. Azt megengedték, hogy a jobbágyok árvízkor hordhassák a szénát a kompon keresztül a Sárvízen. Ez a szerződés sokkal kedvezőtlenebb a korábbinál, ezért a mezőváros a Duna gyakori kiöntéseire, áradásokra hivatkozva az urasághoz fordult, hogy úrbéri tartozásaikat továbbra is a korábbi szokás szerint teljesíthessék. Kliegl Ignác, az uradalom teljhatalmú megbízottja 1768. február 6-án hét évre szóló szerződést kötött a jobbágyokkal, melyben eltértek a szoros úrbértől.

10 E szerint az igásmarhával rendelkező jobbágyoknak évente egyszer Tolnára vagy Hídvégre (tehát nem Győrbe vagy Budára) kellett menniük, amit kétnapi marhás szolgálatra cseréltek, ha az uraságnak nem volt szüksége az igás fuvarra. Az igásállattal nem rendelkezők egy napi robottal tartoztak, de a vadászathoz szükséges embereket biztosítani kellett. A kilencedet elengedték, az eddigi szokás szerinti dézsmát kellett a termésből megadni, behordani, a szalmát a Berekbe vinni, és a gidákból, bárányokból, méhekből is a korábbi szokás szerint adtak a földesúrnak. Noha csak félévig volt a városé a kocsmáitatás, pálinkát is árulhatnak, és a főzésért járó árendát sem kellett megfizetniük. A városi vendégfogadót pedig felbecsültették, amit az uraság - ígérete szerint - megvesz vagy kibérel. A Dunán, a Sárvízen és a tavakon való halászatot a földesúr megengedte, de be kellett jelenteni előre. A Sárvíz és tavak halainak fele, a dunainak pedig negyede illette az uraságot, és a kifogott halat is ő adhatta el, sőt a jobbágyi rész elővásárlási joga is megillette. A szabad makkoltatásért 6 krajcárt fizettek, más szolgáltatást nem kívántak tőlük. A kilencszáz forint készpénzt két részletben egyenlítették ki. Nem sokkal később, 1774-ben a bátaszéki uradalmat bérbe adták Kliegl Sándornak, aki szintén hozzájárult az előbbiek szerinti jobbágyi szolgáltatásokhoz, sőt ezek pénzbeli megváltását is lehetővé tette, majd a szerződést 1779-ben egész bérleti idejére kiterjesztette. Az úrbéri szerződés szerinti szolgáltatás 1712 forintot, a kontraktuális szerződés ettől 296 forinttal kevesebb terhet rótt a jobbágyokra. Ezzel a bátaiak olyan különleges kedvezményekhez jutottak, amilyeneket csak a szintén alapítványi uradalmak: Szekszárd és Földvár mezővárosok jobbágyai élveztek. A 18. századi merkantilista gazdaságpolitika célja egyrészt a művelhető földterületek - szántók, legelők növelése, valamint a közlekedés javítása, amelyekhez a folyók szabályozása jelentette a kiindulópontot. Ezért az 1723. évi és 1751. évi országgyűléseken törvényeket hoztak a vízkárok megszüntetéséről. 1771-ben hajózási igazgatóságot állítottak fel, feladataként a szabályozások műszaki ellenőrzését és a munkák irányítását jelölték ki. A vízszabályozásoknál a helytartótanács gazdasági bizottsága volt az illetékes, a megye és a kormány között a királyi biztos közvetített. 1773-ban báró Sigrayt nevezték ki kormánybiztosnak, aki Böhm Ferencet bízta meg a Sárvíz vízszintezésével, tervet készíttetett vele a Duna medrének szabályozásáról, partjainak feltöltéséről. Megállapította, hogy a Sárköz elöntésének egyik oka a halászat (rekesztések) és a malmok, malomgátak, másik pedig az, hogy a Duna árvize akadálytalanul befolyik a mélyebben fekvő területekre. Alapelve szerint minden folyó vízgyűjtő területe egységet alkot, az ott lévő folyókat mindaddig el kell választani egymástól, míg az árvízveszély elmúltával ismét egyesíthetők. Ehhez két csatorna építését javasolta: a félreszorító és szárító csatornáét. A szakemberek már akkor felismerték, hogy a Sárvíz megregulázása és a torkolat rendezése, amely a Duna szabályozását is magában foglalja, szorosan összefügg egymással. A néhány évig kevesebb árvízzel küszködő Bátán az 1770-es években újult erővel támadt a Duna. 1775ben a tél végi áradáskor leomlott hét ház, megrepedezett, düledezővé vált huszonhat. Vízbe fulladt tizennyolc 10 TMÖLÖ: 617. Fasc: 6:258. 11 TÓTH, 1896. 6. p. - TENK, 1936. 20.p. 22. p. 327