Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

Balázs Kovács Sándor: Az idősek helyzete a sárközi nagycsaládban a 19–20. században

A Sárközben bent a házban kizárólag az asszony kezében volt a kormányrúd. Az ő akarata előtt mindenkinek meg kell hajolnia. De csak egy bizonyos koron túl nyert az asszony ekkora hatalmat, vagyis ha ő volt a legidősebb nő a családban. Néha előfordult, hogy anya és lánya, vagy anyós és meny összeöregedtek és fiatalasszony is volt a háznál, ilyenkor a két öreg együtt dirigált. Az érdekellentétek elkerülése végett azonban az öregebbik asszony rendszerint kikerült a szállásra, vagy a hegyre, a tanyába és ott fejtette ki teljhatalmát. Számottevő munkát csak az idősebb asszonyok és a cselédek végeztek, a fiatalját megkímélték. A lánynak megkülönböztetett helyzete volt a családban. A nagyleány a család cégére. Öltözete, viselkedése, munkaköre pontosan tükrözte családja gazdasági és társadalmi helyzetét. A nagylány az aki elvégezte az iskolát. Ezután bekerült a templomban a lányok padjába, baloldalt elölről a harmadik padba (Sárpilisen). Eggyel előbb ültek a 13-15 évesek, a legelsőben a legöregebbek, a 16-20 évesek. Az ülés bevallottan a kort, valójában a társadalmi helyzetet jelentette, az első padban ugyanis a jöttek lányai ültek, már t. i. az a kevés, aki közülük református. Maga a leánykodás két, legfeljebb három évig tartott, azután férjhez mentek. A család központja a nagyleány volt, körülötte forgott minden. Kettő véletlenül sem volt egy háznál, mert arra gondosan ügyeltek, hogy négy vagy öt év válassza el a két gyermeket egymástól, ennyi ideig pedig a sárközi nagylány nem „lánykodik". A legszorosabb volt a viszony az anya és leánya között. A kis korkülönbség és az, hogy mindketten függtek valakitől, a nagyanyától, valósággal baráti viszonyt teremtett közöttük. Az anyának kötelessége volt törődni a leány ruháival, külső megjelenésével, a falu kis társadalmában elfoglalt helyével. A leányt voltaképpen nagyanyja nevelte. 0 tanította meg a ház körül elvégzendő munkákra annyira, amennyire szükségesnek látta, a szerint, hogy egyedül való volt, - tehát vő került a házhoz s akkor rendre beletanult -, vagy másodmagával volt s akkor nagyobb valószínűség elkerült a háztól. Nagyanyja vezette be a falu szokásaiba, írta elő számára a kötelező magatartást, készítette számára a kelengyét, beleszólt és ő határozta meg első sorban azt, hogy ki legyen a szeretője. A nagyleányok nem végeztek megerőltető fizikai munkát. Később keltek, mint a többi családtag, segítettek az ebéd elkészítésénél és általában a főzés körül. Télen fontak, vagy még inkább varrtak, de azt is inkább a társaság kedvéért. Nyáron ők legeltették a libát, gyomláltak a kertben, kapáltak, ha kedvük tartotta. Ha elment a háztól többféle munkára fogták, nehogy szégyent hozzon a szüleire. Szőni mindenki megtanult, általában maguk készítették el kelengyéjüket. Az otthoni munkák közül a kenyérdagasztást és sütést tartották a legfontosabbnak, de megtanították főzni is. Az elöregedett, elerőtlenedett embernek, asszonynak egyaránt keserves volt az élete, ha már nem tudott dolgozni. Az öreg emberek a ház körül igyekeztek hasznosítani magukat. Allatokat etettek, sepregettek, apróbb javításokat végeztek. De ha már ez is nehezükre esett, télen a kemence tetején, nyáron meg a töltésen vagy a kapu előtti gerendán üldögélve csapták agyon az időt. Néha átsántikáltak a szomszédba a másik, hasonló korú és tehetetlen öreghez beszélgetni. Ez volt egyetlen örömük. A mindennapi eseményeken, terméskilátásokon, időjáráson túl felelevenítették a régi időket, a fiatalkori emlékeket, de többnyire csak ültek egymás mellett és hallgattak. Az öreg asszonyok a gyermekeket dajkálták és fontak, ha tudták még mozgatni a sok hideg patakvíztől eltorzult ujjaikat. A fiataloknak útjukban voltak. Azok ugyan kötelességből gondozták az öregeket, ápolták, még etették is, ha rászorultak. De ha egy kicsit több baj volt velük, hamar megunták, s mindjárt példálózgatni kezdtek. Szemükre vetették, hogy „dolgozni nem dolgozik, de enni meg eszik". Az öregedő ember minden dolga leegyszerűsödik, így kívánja az illem. „Az öreget már nem illeti a címer", a díszítettség bizonyos foka. Már megszólnák, „ha túl nagy gonddal csinosítaná lakását, fellocsolná, homokkal szórná pl. a szoba földjét. " Ezzel együtt az öregség nemcsak veszteség. Ahogy lassan „elvesztik" megkülönböztető nemi szerepüket, nagyobb szabadságot nyernek. „ Valahogy szabadabb az ember, kevesebbre kell vigyázni. "' Ugyanakkor egyre aktívabb a közvéleményt alakító szerepük: „a vénasszonyok „Ott négy nemzedék él együtt, igen takaros házban. A vagyon - minden, még egy marhapasszus is - a legidősebb nőé, egy nyolcvanöt éves özvegyasszonyé. Az évek, a hosszú évek során azután összetört minden. Bizalom, gyöngédség, szeretet romokban vannak. A három nemzedék attól tart, hogy a dédmamafél tőlük. A dédmama fél, hogy ivadékai a halálát várják. Az öreg asszony beköltözött a ház legszebb, első szobájába, hátat fordított egész családjának, elfalaztatta magát, egy ablakon át veszi be a kosziját. A házban csend van. Üres a szív. Kiszáradt minden. " - idézi Katona Imre Ruffy Péter őcsényi riportját. - KATONA 1962, 209. KOVÁCS 1942, 10-11. MORVAY 1956, 82-84. CSALOG 1978,416. 320