Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)
Balázs Kovács Sándor: Az idősek helyzete a sárközi nagycsaládban a 19–20. században
rendes körülmények között egy családban nem volt. Igenlő esetben azonban a többi fiú a családból kiházasodott (az ipa házához ment) s a családban maradó fiú örökölte a vagyon nagyobb részét. Alsónyéken mindig a legidősebb, Decsen pedig mindig a legifjabb fiú maradt a szülői házban és tartotta el a szülőket. Alsónyéken a többi gyermek is földműves maradt és beházasodott valahová, Decsen az ipa vagyonát kezelte és később örökölte azt. Egyenlő öröklés is előfordult, Alsónyéken (5-6 %) és Ocsényben (18 %), viszont Decsen és Sárpilisen nem volt szokásban. A köteles rész kijátszására egyik településen sem volt példa. Több örökös esetén Decsen végrendeletet írtak, Sárpilisen pedig megegyeztek úgy, hogy bizonyos földrészletek egészben jutottak egynek-egynek, de felaprózni nem szokták. Nem volt arra példa, hogy csak a fiú vette volna át a földbirtokot. 19 A 19. század elején a települések lakosságának száma jelentősen megszaporodott. Ezért megnőtt a háztartások száma és az egy háztartásra jutó személyek átlagos száma is. Pl. a sárpilisi háztartások átlagos taglétszáma (1792-ben 5,39, 1804-ben 5,55 fő) valamivel nagyobb volt a magyarországi átlagnál, az 1784/87. évi népszámlálás szerint ugyanis Magyarországon, Erdélyben és Horvátországban együttvéve 5,00 volt az átlagos háztartásnagyság. A szomszédos Alsónyéken is hasonló volt a helyzet: 5,7 fő volt a taglétszám. 1804-re megnőtt a bonyolult összetételű háztartások aránya is. Az egy családmagból álló egyszerű háztartásokban az uralkodó tendencia a bonyolulttá, többcsaládossá válás volt. A sárpilisi háztartásokban bekövetkezett változásoknak demográfiai és gazdasági okai voltak: ebben az időszakban a népszaporodás hirtelen megnőtt, a falu megművelhető földterülete viszont csekély maradt és kevéssé lehetett kiterjeszteni. Ilyen helyzetben a falu lakosságának kisebb része, elsősorban a szegényebbek az elvándorlást választották 23 , a gazdaságilag erősebb háztartásokban viszont megnőtt a taglétszám, elsősorban annak következtében, hogy a megházasodó gyermekek egy része a szülői háztartásban maradt. A nagyon megnőtt háztartások egy része idővel részekre osztódott. A háztartás növekedése és osztódása rétegenként a háztartások gazdasági erejétől némileg eltérő mintát követett. A gazdaságilag legerősebb háztartások arra törekedtek, hogy mindig legyen bennük legalább két felnőtt férfi, tehát többnyire két vagy több családmag. (A legnagyobb gazdaságoknak sok munkaerőre volt 19 TMÖL. A szekszárdi járás főszolgabírójának iratai 3411/1903. 20 Sárpilis esetében kedvező helyzetben vagyunk, mivel jól hasznosítható forrásokra bukkantunk. A helyi református lelkészek ugyanis 1792-ben és 1804-ben összeírták a község teljes lakosságát, háztartásról háztartásra haladva, megjelölve a háztartások tagjainak egymáshoz való családi kapcsolatait. Továbbá 1793-ból gazdasági összeírásunk is van. Ennek alapján meg tudjuk állapítani az egyes háztartások gazdasági erejét. Végül feldolgoztuk a sárpilisi református anyakönyveket is. Ez a kedvező forrásbázis tette lehetővé e kis sárközi település igen részletes demográfiai, társadalom-néprajzi elemzését. Az eredeti dokumentumokat teljes terjedelmében közöltük: ANDORKA - BALÁZS KOVÁCS 1984/a, 177-241., az elemzéshez lásd: ANDORKA - BALÁZS KOVÁCS 1984/b, 53-62.; ANDORKA - BALÁZS KOVÁCS 1986, 169-192.; BALÁZS KOVÁCS 1994, 73-80.; BALÁZS KOVÁCS 1995, 14-21. 21 TAMÁSY 1963, 526-538. 22 ANDORKA 1975, 340-367.; ANDORKA 1977, 215-236.; ANDORKA - FARAGÓ 1984, 402-437. 23 Az elvándorlásnak is lehettek korlátai: a szomszédos falvakban lakó férfiakkal való házasságkötés következtében a fiataloknak csak egy kis része távozhatott, mert ott is hasonló volt a népesség és a gazdasági erőforrások viszonya. Egyénenként nagyobb távolságra, idegen közösségekbe láthatóan nem szívesen vándoroltak el, a teljes gazda háztartások elköltözése előfordult ugyan, de csak szórványosan. A házasságkötéssel kapcsolatos költözés megszokott jelenség volt a Sárközben, mert a négy sárközi település, valamint a környező református magyar falvak lakossága között rendszeres volt az összeházasodás. Ritkán, de előfordult, hogy gazdaságilag erős háztartások is felkerekedtek és más faluban telepedtek le. Költözni tehát lehetett (az állandó lakóhely-változtatás a hazátlan zsellérek között teljesen általánosnak látszik), de láthatóan nem szívesen vállalkoztak erre a sárközi családok, holott éppen a 19. század elején két jelentősebb elvándorlási hullám zajlott le: Baranya megyébe, Siklósnagyfaluba és környékére (a beremendi református egyházközséget 1816-ban az elvándorolt Tolna megyeiek alapították, köztük több sárközi család), valamint a temesközi Végvárra. Mindkettőnek írásos nyoma is van. Csak a Sárközből tizenegy teljes háztartás költözött véglegesen Baranyába, míg tizenkét család időszakosan, pár esztendő múltán visszatért szülőfalujába. Természetesen egy ilyen áttelepülés után a házasságkötés céljából idetelepülő fiatalok száma is megnövekedett. A Végvárra való áttelepülést a következőképpen örökíti meg egy sárpilisi bírói jelentés: „Pilisi lakos Balog István mintegy oktaválista lakását Bánátba Rittberg nevű helységbe vévén Vetsei János szomszédságában lévő házát eladta pilisi Dávid Jósefnek 84 forintért az Uraság engedelmével, fönt maradván az, eránt minden nemű jussai a Földes Uraságnak. 1803. jún. 14. " „Pilisi lakos Kubránszki István, mintegy 1/8-dos sessios lakását Bánátba, Rittberg nevű helységben vévén, az. ő házát, négy vagy öt ember kapáló szölleit úgy pilisi Öreg Dávid Istvánnak 235 forintokért eladta. 1803. jún. 14. " 1802. szept. 7-én jegyezték fel a decsi Kiss Pálról, hogy el szándékozik menni Rittbergbe, ezért eladta egy darab rétjét 71 forintért, és a pénzt magával vitte. Pár év múlva azonban visszatért szülőföldjére. - BALÁZS KOVÁCS -GUTÁI 2002, 31Î-313. 303
