Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

Balázs Kovács Sándor: Az idősek helyzete a sárközi nagycsaládban a 19–20. században

szükségük, például az ökörrel való szántáshoz eleve két felnőtt férfi kellett.) A közepes gazdasági erejűek között lényegesen több volt az egy családmagból álló házastárs, bár ezek is sok esetben befogadták megházasodó gyermekeiket. A legszegényebbek között nem fordult elő több családmagos háztartás, és mindössze egy esetben voltak képesek házas gyermekeiket a szülőkhöz fogadni. A háztartások átlagos nagysága azonban nyilvánvalóan nem növekedhetett bizonyos határokon túl, nem lehetett egy háztartásban egyre nagyobb számú családmagot együtt tartani. A háztartások osztódásának viszont az elszegényedéstől való félelem szabott határt. így a sárpilisi családoknak egyre nagyobb része és egyre nagyobb mértékben születéskorlátozáshoz folyamodott. A születéskorlátozás a gazdaságilag gyengébb háztartásokban jelentkezett először, hamar elterjedt azonban az egész népességben. Elsősorban attól függően folyamodtak születéskorlátozáshoz, hogy hány olyan nagyobb gyermeke volt már a családnak, aki remélhetőleg megéri a felnőttkort. A háztartások életében megfigyelhető bizonyos ciklikusság: a szülőkből és nemházas gyermekeikből álló egyszerű háztartások a gyermekek, különösen a fiúk megházasodása után átmenetileg vagy tartósan többcsaládos háztartásokká válnak, majd a szülők halála, vagy a házas gyermekek elköltözése, vagy a házas testvérek szétköltözése után egy részük ismét egyszerűvé válik. A ciklus azonban erősen különbözik a háztartás gazdasági ereje szerint. Az idősek háztartáson belüli helyzete a Sárközben Sárpilisen a 60 éven felüli népesség aránya alacsonyabb, mint az említett nyugat-európai településeken, és hasonló az Ausztriában, Észtországban és Szerbiában talált arányokhoz. A nemek aránya, vagyis a száz BALÁZS KOVÁCS 1994/b, 78-79. A település 19. századi gazdasági, társadalmi és demográfiai viszonyairól a következőket tudjuk: A Sárköz paraszti lakossága archaikus viszonyok között élt. A terület nem volt kifejezetten szegény. A 18. század második felében azonban fokozatosan beállt a földszűke. Ugyanakkor távol volt minden nagyobb piactól és protoindusztriális központtól. A földrajzi viszonyok, a mocsaras terület a Duna mentén, és az utak hiánya szintén hozzájárultak ahhoz, hogy e vidék elszigetelődjék az európai, sőt a magyarországi behatásoktól is. Ezeknek a falvaknak a gazdálkodását az a tény határozta meg, hogy a Duna árterületén feküdtek, ezért viszonylag kevés szántóföldjük volt. A szántóföldi növénytermesztést kombinálniuk kellett az állattenyésztéssel (erre nagyon alkalmasak voltak az időnként elöntött legelők és rétek), halászattal, az ártéri erdőkben folytatott vadászattal és a távolsági fuvarozással. Összeírásaink szerint a sárpilisi háztartásoknak kevés szántóföldjük volt, a háztartások többsége kis méretű - gyakran töredék jobbágytelken gazdálkodott. Az állatállomány (lovak, ökrök, tehenek) viszont jelentős volt. Ezek az adatok azt mutatják, hogy e falvak parasztháztartásai rugalmasan gazdálkodtak, folyamatosan hozzá kellett igazítaniuk munkaerő-kínálatukat az éppen adott munkalehetőségekhez, kiterjesztve vagy lecsökkentve termelő tevékenységeiket a lehetőségek és a háztartásokban élő felnőttek száma szerint. Szántani például lehetett ökrökkel is lovakkal is. Az ökrök erősebbek voltak, ezért mélyebben felszánthatták a talajt, de az egy vagy két ökörpárral végzett szántáshoz két felnőtt férfire volt szükség, mert az ekét tartó férfi mellett egy másik férfinek kellett az ökröket vezetnie. Ezért vagy a felnőtt férfiak számát kellett az ökrökhöz igazítani, vagy - ha csak egy felnőtt férfi volt a háztartásban - ökrök helyett lovakkal kellett szántani, vagy esetleg más háztartástól kellett segítséget kérni. Feltételezhetjük, hogy a jobbágyparasztok olyan háztartásszerkezetet igyekeztek létrehozni, amellyel a leghatékonyabban tudták termelési lehetőségeiket kihasználni. A falvak parasztlakossága társadalmilag meglehetősen differenciált volt. Az 1793. évi sárpilisi adatok szemléltetik a társadalmi különbségeket: a 85 háztartás közül 32 gazdagnak tekinthető, mert 2-4 ökre vagy 2-6 lova volt, 31 háztartás közepes gazdasági erejűnek tekinthető, mert 0-2 lova és néhány tehene volt, végül 11 háztartás nagyon szegény lehetett, mert nem szerepelt a gazdasági erőforrások összeírásában. A gazdagabb háztartások nagyobbak voltak, és több volt közöttük a bonyolult összetételű, mint a szegényebbek között. A sárpilisi halandóságot a csecsemő- és gyermekhalandóság mutatóival jellemezhetjük. 1792 és 1820 között 382 0-9 éves gyermek szerepel a temetési anyakönyvben. Az ezer élveszületéshez viszonyított arány valamivel magasabb volt a lányok (410), mint a fiúk esetében. (Ez a különbség az ellentéte annak, amely a fiú és leánygyermekekről való egyforma gondoskodás esetén szokott előfordulni. Az utóbbi esetben ugyanis a fiúk halandósága valamivel nagyobb, mert a férfiak biológiai adottságaik folytán gyengébbek a nőknél.) A felnőtt férfiak halandósága is kedvezőbb képet mutat, mint a felnőtt nőké. Ebben a nők tudatos diszkriminációja mellett szerepet játszhatott a nőknek a szüléssel kapcsolatos halandósága is. Az 1752-1790 közötti időszakban a nők első házasságkötéskori életkorának átlaga 19,0 év volt, 1791 és 1820 között pedig 18,4 év. Nehéz megbecsülni az özvegyek újraházasodásának gyakoriságát, mert 1805-ig a házasságot kötő férfiak családi állapotát nem tüntették fel az anyakönyvben, vagyis nem tudjuk, nőtlen vagy özvegy volt-e a vőlegény. Az 1792 és 1804 között kötött 100 házasság közül 13 esetben volt özvegy a menyasszony, és 2 esetben volt elvált. Az 1805 és 1814 között kötött 66 házasság közül a vőlegény 18 esetben volt özvegy, a menyasszonyok közül 9 volt özvegy, és egy volt elvált. Ezekből az adatokból is valószínűsíthető - amit a népességlisták adatai megerősítenek -, hogy az özvegy férfiak gyakrabban házasodtak újra, mint az özvegy nők. Sárpilis egyike azoknak a falvakban, ahol az 1790 és 1819 között házasságot kötő kohorszban meg lehetett figyelni a korai születéskorlátozást. Az 1752-1789 között házasodott kohorszban még igen magas volt a termékenység, a teljes házas termékenységi arányszám a 20. életévtől a 49. életév végéig 7180 szülés volt ezer házas nőre számítva. A házasságon kívüli születések aránya igen alacsony volt. A 18. századi magas termékenység és a viszonylag alacsony halandóság következtében a természetes szaporodás gyors volt. 1779től 1803-ig 630 keresztelést és 414 temetést jegyeztek be az anyakönyvbe Sárpilisen, és a népességszám (1792-bcn 458 és 1804304