Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 26. (Szekszárd, 2004)

Kovács Sándor Iván: Takács Mária: Illyés Gyula könyvtára, I–II.

Kovács Sándor Iván Takács Mária: Illyés Gyula könyvtára, I-IL Ha valaki megjelenéséig résztvevője egy történeti egységében fennmaradt írói könyvtár évtizednyi feldolgozó munkálatainak, az megmondhatója: mekkora kitartást kíván az ilyen vállalkozás, még egy munkacsoporttól is. Példámban A Bibliotheca Zriniana története és állománya című kötetről van szó, amelyet tanítványok közreműködésével, Klaniczay Tibor szerkesztői irányításával adtunk ki 1991-ben. A „cirádás kicsi könyvek" - ahogy Illyés Gyula a csáktornyai gyűjteményt elképzelte - jól megdolgoztatták már azt a bécsi antikváriust, aki először németül publikálta katalógusát (1893), majd azt a pécsi bölcsészhölgyet, Drasenivich Máriát, aki Zrínyi Miklós könyvjegyzeteiről írt disszertációt (1934). A kutatást ugyanis nagyban megnehezítette, hogy a csáktornyai Zrínyi-könyvtár a XVIII. század elején Morvaországba került és majd csak százötven évvel később figyelt fel rá a magyar közvélemény. Többet azonban nem tett. Hiába kínálta Magyarországnak Zrínyi könyvtárát az antikvárius: sem a Nemzeti Múzeum, sem a Parlament, sem a magyar arisztokraták nem nyúltak zsebükbe. Horvát testvéreink annál inkább. így került Zágrábba a Bibliotheca Zriniana. Arany és Babits könyvtára rosszabbul járt; szinte egyszerre bombázták szét mindkettőt a második világháborúban; csak csonkjaik maradtak ránk. Illyés Gyuláé szerencsére folyamatosan gyarapodott (talán 10 000 kötetre rúg), és az író halála után szinte mindjárt kutathatóvá lett. Megtalálta a páratlan értékű könyvgyűjtemény a maga „Drasenovich Máriáját" is Takács Mária személyében, aki rövid idő alatt véghezvitte, amit vállalt. Ez nem kis dolog: az Illyés Gyula könyvtára formátumra és terjedelemre nézve hasonló vállalkozás, mint A Bibliotheca Zriniana története és állománya (628 lap), jóllehet ennek az /. Illyés-könyvtár kötetnek 599 lapnyi vaskosságát a dedikációk és a könyvekkel együtt fennmaradt kéziratok külön sorokba szedése alaposan megnövelte. így kétségkívül tetszetősebb, áttekinthetőbb minden szöveg, a versek sorait sem kell elprózásítani. A könyvekbe írt ajánlások látványként mégis sérülnek, külön soronként is, mert a sorvégek következetes tipográfiai jobbra zárása eltünteti az eredeti sorkezdet-rendet. Weöres Sándor egyik 10 sornyi verses dedikációja (W 58/7) mint közölt szöveg tízféle nekifutó távolságot mutat, mint hasonmás (374. lap) szabályos versalakzatú: „1957. III. 22. Illyés Gyulának 25 éves barátsággal Sanyi Elsűlyedhetnék szégyenemben, hogy ezt mind én írtam, nem ezt akartam, nem ezt a sok fityegő díszt és tarka szőttest. Szeretném húsomat csontig lerágni, aztán a csontot is összerágni, s ha már csak a semmi maradt, e semmiről minden valaminek emlékét is lekaparni. " 13