Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 25. (Szekszárd, 2003)

Forrai Ibolya: Csonácolás a bukovinai székelyeknél

vezetői vették át. (1983-ban például az érdi együttes kétyi gyűjtésem hangfelvételét és lejegyzett szövegét kérte el, ebből tanulták meg újra a játékot.) A legutóbbi évtizedben úgyszólván mind asszonyok szervezik a szokásfelújításokat, ők az ismeretek őrzői és átadói. A tanulási folyamatot pedig az előzőeknél hatékonyabb eszköz, a film is segíti. A betlehemi rendtartás szerint a tanulást már Advent előtt megkezdték, ha kezdőkből állt a csoport. Ha régiek játszottak, kevesebb idő is elegendő volt, hogy felelevenítsék a már megtanult és beidegzett szerepeket. A próbák helye felváltva azoknál a szereplőknél volt, ahol alkalmas szoba vagy konyha állt rendelkezésre, amelyikben a népes csoport elfért, és szabadon gyakorolhatott. A próbákat és a tanulást a csobánok vezetője, a Gazda irányította, de segítették őt ebben a kiöregedett tekintélyes játékosok tanácsukkal, és a hagyományhoz ragaszkodó kritizálásukkal. A rendező a többletmunkáért nem kapott külön díjazást, sem nagyobb részt a bevételből, a betlehemezés befejezése után ugyanis a keresetet egyenlő arányban osztották el. (Kivételes esetben előfordult, hogy a rendező szerződéses viszonyban állt a csoporttal.) A próbákon eldőlt, hogy ki hogyan válik be a kiszemelt szerepre, s ha szükséges volt, felcserélték a szerepeket. Az alkalmatlan jelentkezőket kizárták a játékból, új jelentkezőket próbáltak ki (legényeknél az is ok a kizárásra, ha nem jártak rendszeresen a próbákra). A próbákat általában este 7 órakor kezdték, gyülekezésük azonban nem volt szigorúan pontos; ha valaki nem tudott elmenni a próbára, azt mindig tudomására hozta a többieknek, hogy helyettesíteni tudják a szövegmondásban. Útban a próba helyszínére, beszóltak egymásnak, megvárták míg az illető elkészül, s együtt indultak el. A próba megkezdése előtt, majd a szünetekben beszélgetéssel, tréfalással töltötték az időt. Megbeszélték a nap eseményeit, a kellékek beszerzésével kapcsolatos gondokat, vagy régi betlehemes élményeikről mesélgettek. Az istensegítsiek (1945 után) még kártyáztak is a próbákon, de ezt az öregek nem nézték jó szemmel, és be is tiltották. Esténként 2-3-szor próbálták végig a játékot. Ezek a megelevenítések persze még nem oly elevenek, mint a házalás, az igazi előadás alkalmával, ti. az öltözék, a közönség és így az átélés adta feszültség nélkül nem teljes a játék légköre. A kellékeket még nem használják, csak a csobánok hozzák magukkal hatalmas botjaikat, mert bot nélkül szinte elképzelhetetlen megtanulni a mozgást, annyira annak használatára épül. A szöveg megtanulását a legtöbb helyen (pl. Kakasdon, Kétyen, Bátaszéken stb.) úgy oldották meg, hogy a vezető tulajdonában lévő írott szövegről lemásolták, ez azonban csak újabb keletű tanulási mód. Rendszerint közösen, az öregek emlékezetére támaszkodva elevenítették fel a szöveget, ami a próbák folyamán teljesedett ki, s akkor a biztonság kedvéért leírták az egész játék szövegét. Azonban már az egészen kezdőknek sem teljesen ismeretlen sem a szöveg, sem a játék, hiszen már gyermekkoruktól kezdve látták, megtanulhatták. A próbákon a háziak jelen vannak, meg esetleg néhány legény és idősebb ember. Beleszólni legfeljebb az utóbbiak szoktak a próba menetébe, ezek a hozzászólások csak helyesbítők, korholók, tanítók. A rendező ezt a segítséget általában szívesen fogadja. Ha van a szereplő között félszegebb, zavarja, hogy idegen van jelen a próbán, a többiek szidják, hogy mi lesz vele, amikor nagy tömeg előtt kell játszania. Rendszerint azzal védekezik, majd ha a „bőrt" felteszi, nem látják az arcát, nem ismerik fel. Az ilyenek miatt veszik szívesen, ha idegen is jelen van a próbán, hogy szokjon a közönséghez. Az utolsó próbát szenvedején tartják, erre az alkalomra már együtt vannak a kellékek, a csobánok beöltöznek, hogy hozzászokjanak a nehéz öltözethez, és hogy lássák, hogyan sikerült a mozgás. A többi szereplő, különösen Mária és az Angyal azért nem öltöznek fel, nehogy bepiszkolódjon kényes ruhájuk. A próbák még nem teljes értékű alkotások/előadások, még az újraalkotás értelmében sem, ehhez ugyanis kell az ünnepi hangulat és a közönség jelenléte. A próbákon a szereplők megtanulják a szerepet, tökéletesítik a mozgást, gesztusokat, az örökölt formanyelvet, amivel az alkotás pillanatában ki kell fejezniük magukat. Ez a formanyelv és szerepfelfogás szintén hagyományozódó, de ehhez mindenki hozzáadja az egyéniségéből fakadó többletet, ebből fakad a játék spontaneitása. Nemzedékről nemzedékre öröklődő formanyelv ez, ami a játék újraalkotásakor átélt tartalmat fejez ki. S hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja l-l hosszú ideig emlékezetes nagy alakítás is. „Nagy alakítás" leginkább a csobánok szerepében lehetséges, mert ez a kevésbé merev, itt nyílik tág tere a rögtönzésnek; de a rögtönzési lehetőség sokkal inkább a 31 Ádám Éva napja (december 24). 53