Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Glósz József: Társaság és társadalom (Adalékok a birtokos nemesség reformkori világához)

ezért a történész többnyire a kortársi vélekedésekre, utólagos visszatekintésekre kénytelen hagyatkozni, melyek szubjektivitása torzító hatású. Az alábbiakban az érintettek levelezésének, házassági, rokoni kapcsolatainak vizsgálatával kívánunk adalékokat szolgáltatni a birtokos nemesség belső, illetve más rétegekhez fűződő kapcsolatainak elemzéséhez. A közfelfogás fogalmazódott meg Mocsáry Lajos 1855-ben megjelent, a magyar nemességről írott munkájában, melyben elismeri ugyan az arisztokrácia európai műveltségét, de egyúttal azzal vádolja képviselőit, hogy elvesztette nemzeti jellegét, s gőgösen elzárkózik az alsóbb rétegek elől. Megállapítása nyilvánvalóan széleskörű társadalmi tapasztalaton nyugodott, ám mindenképpen árnyalásra szorul. Maga az arisztokrácia sem volt egységes, belső hierarchiája révén fokozatos átmenet állt fenn képviselői és a jómódú köznemesi birtokosság között, s e szociológiai tény megteremtette a társadalmi és társasági érintkezés közös fórumait. A kortársak és az utókor az arisztokráciát, annak felső, hatalmas latifundiumokkal rendelkező, többnyire külföldön élő tagjaival azonosította, Tolna megyében e csoportot a herceg Esterházy, gróf Apponyi, Széchenyi és Viczay család képviselte. Ám már ennek a körnek is voltak a reformkorban - részben anyagi okokról, részben meggyőződésből - Bécset elhagyó tagjai, akik magyarországi birtokaikon, illetve az ország gyorsan fejlődő fővárosában telepedtek le. Bár jól csengő nevet viseltek, a 19. században már semmiképpen sem sorolhatók e körbe a tolnai uradalmat birtokló gróf Festeticsek, akik az 1840-es évekre már a honi arisztokrata lét anyagi alapját is elvesztették. Az igen gazdag herceg és gróf Batthyány család rendelkezett ugyan kisebb birtokokkal a megyében, ám az nem párosult a nevükhöz méltó társadalmi reprezentációval. A főnemesi státusz következő fokozatát azok a középbirtokos családokból kikerülő bárók képezték, akiknek többnyire katonai, esetleg hivatali pályán az udvarnak tett szolgálatait jutalmazták e címmel. Ide sorolható Tolna megyében Dőry József és leszármazottai, a paksi közbirtokos Rudnyánszkyak, a csibráki Jeszenszky család egyik ága, továbbá Hrabovszky János altábornagy, kajdacsi birtokos. A rangemelés bizonyára növelte társadalmi presztízsüket, de nem segítette át őket az arisztokrácia mágnásoknak nevezett felső köreibe. Rokoni, társadalmi kapcsolataik, hivatali pályájuk, továbbra is a jómódú középbirtokos nemességhez kötötték őket. Még alacsonyabb volt az erkölcsi értéke az 1850-es években, az önkényuralom szolgálatában szerzett birodalmi bárói címeknek, mellyel többek között Dőry Gábort és Augusz Antalt honorálták. E két utóbbi csoporttal rokoníthatók azok az idegen eredetű arisztokraták, akik szintén a birodalom szolgálatában szereztek főnemesi címet, majd a magyar országgyűlés honosította őket. E rang leértékelődését jelzi, hogy az 1840-ben honosított gróf Messey Lajos idős korában egy vármegyei levéltárnok vagyontalan lányát vette feleségül, lánya, Eulália pedig Latinovichné született Somssich Mária kísérője, feltehetőleg társalkodónője lehetett. Az ugyancsak ekkor a magyar korona alattvalójává lett gróf Aichelburg család leánya, Georgina, elhunyt keresztapjának fiától, Gindly Rudolftól koldulta össze stafírungját. A Tolna megyei arisztokrácia összetett világához még egy rendhagyó család tartozott. A dúsgazdag bécsi bankár, báró Sina a simontornyai és a tolnai uradalom megszerzésével egy csapásra a megye legnagyobb birtokosai közé emelkedett. Mivel a főnemesség egyes csoportjait világok választották el egymástól, ez óhatatlanul tükröződött a birtokos nemességhez fűződő kapcsolatukban is. A köznemesi levelezésben nincs nyoma a megye és az ország leggazdagabb, legelőkelőbb arisztokrata családja, a herceg Esterházyak és a helyi birtokosok közötti bármilyen kapcsolatnak. A fiatal Bererédj István járt ugyan az egyik uradalmi központban, Ozorán, megtekintette a lovakat és a gazdasági épületeket, de nyilvánvalóan csak a helyi gazdatisztek vendégszeretetét élvezhette. Az udvari körökben mozgó nemeskéri Kiss Pál hivatalos volt Tamásiba vadászatra, de apósának írott levelében nem utal rá, hogy találkozott-e Pál herceggel, a hitbizomány urával.

13 A mintegy 120 ezer holdas Apponyi-latifundium birtokosa, gróf Apponyi Antal és fiai kevésbé voltak elzárkózók a megyei birtokosság legrangosabb képviselőivel szemben. Csapó Dániel 1815 telén farsangi 8 MOCSÁRY 1855. 19-24. 9 GAÁL 1998. 296. MOLNÁR 1996. 22-23. 10 GLÓSZ 1992. 252-253. 11 TML IV. 152.a. 1840. évi LI. te. GLÓSZ 1985. 26-27. 12 GLÓSZ 1992. 252-253. 13 TML. XIII./8. Bezerédj István levele szüleihez 1818. május 27., TML. XIII/9. Kiss Pál levele Csapó Dánielnek keltezés nélkül. 373