Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)

Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron

igénybe, amit Végváron gampónak neveztek. Az 1940-es években kezdték a csigát használni, de ez még az 89 1970-es években sem szorította ki a kampót. A kendermunkával - érdekes módon - a végváriak emberemlékezet óta nem foglalkoztak. Az öltözködésben megnyilvánuló hagyományőrzést bizonyítják azonban a temesi magyarságról feljegyzett sorok: „...nem idomítja ruháját a vele együtt élő nemzetek viseletéhez, sem annak ruháját nem ölti magára, hanem megmarad a bácskai és tolnai viselet mellett, sőt hódít ruházatával. " A szülés idejének elérkeztével, hozzáláttak a szülőágy elkészítéséhez. Ez egy mennyezetes ágy volt, melynek oldalait gyolcs vagy finom vászonterítővel takarták be, védve az anya és a kisded nyugalmát. Fontosnak tartották a gyermekágyas asszony megfelelő táplálását. Ez a közösség segítsége révén biztosított volt. Látogató ritkán érkezett üres kézzel s a közeli nőrokonok felváltva hordtak ételt a gyermekágyasnak, de elsősorban a komaasszony kötelessége volt, hogy rendszeresen főtt étellel ellássa a gyermekágyast, sőt annak családját is. Ennek kötött étrendje nem volt. A levest azonban fontosnak tartották, mondván, hogy ettől lesz bőven teje az anyának, s magyarázat nélkül, de hangsúlyozták a rétest. Az ételhordás alkalmainak, a vitt fogásoknak száma, sőt az ételfajták is függtek a komaasszony anyagi lehetőségeitől, noha ilyenkor mindenki igyekezett akár erőn felül is kitenni magáért. A magyar népi társadalomban a műrokonság talán legfontosabb intézménye a keresztkomaság (keresztszülőség), amely a gyermek személyén keresztül a családhoz kapcsolódott. A keresztapa felelősséget vállalt (a szülőkkel együtt) a gyermek sorsáért, erkölcsi neveléséért. Ez a gyermek társadalmi életútját tette biztonságosabbá. A keresztszülőket jó előre kiválasztották. Ebben a gyermek szülei döntöttek. A 19. század végéig általános gyakorlat volt, hogy idegent hívtak komának, azaz nem rokont. Leggyakrabban az ifjúkori barátok és katonatársak, illetve leánykori barátnők közül választották ki és kérték fel a keresztszülőket. A komaválasztás mindig előzetes tapogatózás után történt, mert a nyílt visszautasítás szégyen és sértés lett volna, és ilyet szándékosan nem követtek el. Egy párnál több keresztszülő is lehetett, ez a reformátusokra jellemző. A keresztapa figyelemmel kísérte keresztgyermeke növekedését és bizonyos ünnepi alkalmakkor ajándékot adott neki. A gyermek keresztnevének kiválasztását is hagyományok szabályozták. Általánosnak mondható az a gyakorlat, hogy elsőszülött fiú az apa vagy az apai nagyapa nevét örökölte. Lányoknál nem vették olyan szigorúan, de sok testvér közül legtöbbször viselte egy az anyja, az anyai nagyanyja nevét. A névadásban az volt az általános szempont, hogy megszokott hangzású legyen a név. így egy falun belül egyidejűleg kisszámú keresztnév volt használatban. Érdekesen alakult a Sárközből az új környezetbe került családok névadása is. Az első generációban itt született gyermekek még a régi településről hozott keresztneveket kapták. Pl. a Korsós családban született fiúk a Péter, a Mihály, a János, az Ádám névre hallgattak. A leányokat az Erzsébet, a Sára, a Judit, a Lidia, az Éva névre keresztelték. A következő generációban azután a régiek mellett feltűnnek a Végváron kedvelt keresztnevek, mint az András, a György, az István, valamint a Julianna, a Katalin, az Ilona. A harmadik generációban ugyan adják még gyermekeiknek a hagyományos sárközi neveket, de egyre inkább előtérbe kerülnek más keresztnevek: az Antal, a Benjámin, a József, a Lajos, a Pál, valamint a Rozália, a Mária. A többi családban (a Bencze, a Bogár, a Bárdos, az M. Szabó, a Takács) maradtak a szülőföldről hozott keresztnevek, úgy tűnik a névadásban ragaszkodtak a hagyományokhoz. A templomi keresztelésre vonatkozó egyházi előírások egybeestek a parasztság körében általános törekvéssel, hogy minél előbb keresztvíz alá tartsák az újszülöttet. A népi indoklás többoldalú. Egyrészt, hogy megrövidítsék azt az időszakot, amikor a gyermeket leginkább fenyegetik a mágikus ártalmak, másrészt nagy szerencsétlenségnek tartották, ha a keresztség felvétele nélkül halt meg a csecsemő. Régebben a születés után egy-két nappal, a 20. században egy héten belül sor került a templomi keresztelésre. A csecsemőt a bába és a keresztanya készítették fel ünnepélyesen. Ők mentek a gyermekkel a templomba. A keresztelés is alkalmul szolgált a gyermek jövőjével kapcsolatos hiedelmekhez, szokásokhoz. Számított, hogy jövet, menet kivel találkoztak. A szülést követő napon megtörtént a keresztelő, mely alkalommal a templomból visszatért keresztszülők e szavakkal léptek be a szobába: „ íme pogányt vittünk és keresztényt hoztunk!" „Rövidke reggeli- vagy harmad ebéd után a keresztszülők távoznak, de ha az anya föllábadt, az PALÁDI-KOVÁCS 1973. 316-317. SZŐKE 1889. 8. - A végvári viselethez SZMIDA - NIKOLÉNYI 1901. 69. 329