Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 22. (Szekszárd, 2000)

Glósz József: Kölesd mezőváros az állam, a vármegye és az uradalom erőterében a késő feudális korban

század első két évtizedében. Később a hatóságok a katonaállítás egy méltányosabb formájára tértek át, sorshúzással jelölték ki az újoncokat, s egyúttal lehetőséget biztosítottak a jobb módúak számára, hogy helyettest állítsanak maguk helyett.

15 A katonasággal szemben Kölesd számíthatott az uradalom és a vármegye szolidaritására, de hatékony támogatást nem remélhetett tőlük. A mezőváros a sokféle földesúri, állami, vármegyei, egyházi teher szorításában bonyolult és ellentmondásos érdekek szövevényében vergődött. Az adók, járadékok, szolgáltatások haszonélvezőinek elemi érdeke a fennálló rend megőrzése volt, s ebben végső támaszul az egyébként senki által nem kedvelt katonaság szolgált. Ugyanakkor az alacsony termelékenységgel dolgozó parasztok szűkös feleslegein osztozva egymás riválisai is voltak, akik féltékenyen ügyeltek kivívott részesedésük és a jobbágyok felett gyakorolt hatalmuk megőrzésére. A sokszor egymást keresztező igények, elvárások általában a községi elöljáróságon csapódtak le, ám bizonyos mozgásteret is biztosítottak számára. A földesúrnak a telepítési majd úrbéri szerződésben biztosított rendőri és bírói hatalma ellen a szorongatott jobbágyok a vármegyéhez, a kormányszékekhez, végső fokon magához az uralkodóhoz is fordulhattak, s a felvilágosult abszolutizmus kiépítette a jobbágyok védelmének jogi kereteit is, melyben a vármegyei tisztiügyész, mint hivatalból kirendelt védő fontos szerepet kapott. Másrészt a befolyásos arisztokrata nagybirtokosok egyúttal jobbágyaik patrónusai is voltak a vármegyével, az állammal szemben, igyekezvén számukra könnyítéseket, alacsonyabb terheket kijárni. így a kölesdi bíró 1790-ben tudatosan provokálta a földesúri hatalmat azzal, hogy egy elfogott lótolvajt Szekszárdra, a vármegyéhez irányított, ahelyett, hogy az uradalmi tömlöcbe záratta volna Hőgyészen, míg máskor a elöljáróság az uradalomnál keresett védelmet az erőszakosnak és kiszámíthatatlannak ismert Perczel szolgabíró ellen. A vármegye és az uradalom sok évtizedes küzdelmében, amely a jobbágyfalvak és mezővárosok feletti ellenőrzésért folyt, fokozatosan a vármegye kerekedett felül, s a kölesdi uradalom is beletörődött, hogy a szolgabíró beleszól a korábban saját terrénumának tekintett települések életébe, s a vármegyei törvényszéken, a helytartótanácsnál dőlnek el a földesúr és jobbágyai közötti vitás ügyek.

16 Az uradalom, a vármegye, a katonaság nem Kölesd egyes lakóival, hanem a város vezetőivel, mindenekelőtt a bíróval állt kapcsolatban, rajta keresztül érvényesítették követeléseiket a mezővárossal szemben. A bíró szedette be az adókat, gondoskodott róla, hogy a fogatok a forsponthoz előálljanak, kiosztotta a katonák szálláshelyét, megsüttette az átvonuló katonák kenyéradagját, közmunkára, például útés csatornaépítésre rendelt ki embereket, gondoskodott a rend és nyugalom fenntartásáról a településen. Ahhoz, hogy feladatát elláthassa, jelentős hatalommal ruházták fel. Megbírságoltathatta, sőt megbotoztathatta az engedetleneket, a súlyosabb cselekmények elkövetőit letartóztathatta és őrizet mellett Hőgyészre, az uradalmi börtönbe szállíttathatta, adótartozás fejében végrehajtást rendelhetett el. A bíró a bevételek mellett a város ingatlanait is kezelte, amely az idők folyamán a mezővárost, mint jogi személyt a földbirtokos után Kölesd legnagyobb vagyon birtokosává tette. A hat szobás községházához kert is tartozott, a katonai terhek megkönnyítésére az uradalom harminc hold szántót, harminc kaszás rétet juttatott a községnek. Két ház állt a községi pásztorok rendelkezésére, a bevételeket pedig a községi malom és kocsma is növelte. Míg korábban a község bírái a református magyar lakosság köréből kerültek ki, az 1800-as években már német nevű bíróval is találkozunk, s arányos volt a képviseletük az esküdtek között is. 1812ben kilenc esküdt közül Rituper István, Rabenstein Gáspár, Kehi Gáspár képviselte a német kisebbséget. Kölesd igazgatásáról, a vármegye szerepéről szólván írnunk kell egy meghiúsult esélyről, amely a mezővárost kevés híján a megye székhelyévé tette. A már említett kölesdi vármegyeháza is jelzi a vármegye folyamatos jelenlétét a mezővárosban azidőtájt, amikor még a megye északi peremén elhelyezkedő Simontornya volt a székhelye. A község gondviselésére bízott épületben volt konyha, ebédlő, istálló, hintószín. 1766-67-ben az elöljáróság berendezésére egy nagy asztalt, 24 db karosszéket csináltatott, s egy zöld cserépkályhát rakatott. Egy 1818-as leírás szerint a földszintes épület négy szobából, konyhából, kamrából, pincéből állt. A keleti oldalon csatlakozott hozzá az urasági magtár s két istálló a lovak és tehenek számára. Az építmény nem állt üresen, így 1776-ban partikuláris kongregációt, azaz kisgyűlést rendezett itt a megye. Istállójában ménlovakat tartottak, amelyekkel a környező községek parasztlovait kívánták nemesíteni. így nem meglepő, hogy 1778-ban komolyan felvetődött a megyeszékhely áthelyezése Kölesdre, 15 TMÖLKGYI 3: 27/1784, 10:27/1784, 1:185/1816,253/1842. 16 TMÖL ÁCSI USZ 728.; CSIZMADIA 1976, 37-42. 17 TMÖL ÁCSI USZ 592, 1655, 2107, 4472.; FMI Kölesd. Telekkönyv 1853.; KGYI 4: 79/1812.; CSIZMADIA 1976, 53-63. 324