Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 22. (Szekszárd, 2000)

Glósz József: Kölesd mezőváros az állam, a vármegye és az uradalom erőterében a késő feudális korban

szolidaritásnak is több esetével találkozunk. Rossz termésű években az uradalom saját gabonájával segítette ki nélkülöző jobbágyait, 1828-ban például kétszáznyolcvan pozsonyi mérőt osztott ki a rászorulók között.

13 Nemkülönben ellentmondásos volt a viszony a mezőváros és a vármegye között is. E hivatal testesítette meg számukra az államot, amely különféle terheket rótt ki rájuk, ugyanakkor tőle reméltek védelmet (többnyire hiába) a földesúri hatalommal és a katonaság garázdálkodásával szemben. A Kölesd kedvező közlekedési helyzetéből fakadó nagy katonajárásról már szóltunk. A helyzet 1767-1848 között mit sem változott. Különösen élénk volt a mozgás a háborúk idején. A francia forradalom és a Napóleon elleni küzdelem éveiben a jobbágyok panaszaik szerint hetente három-négy napot is forsponttal töltöttek, tekintet nélkül a szezonális mezőgazdasági munkákra. Sőt, a háborúban megsebesült katonák ápolására ispotályt is rendeztek be Kölesden, melynek fenntartásáról szintén a mezővárosnak kellett gondoskodnia. Sok gazda azzal bújt ki a terhes kötelezettség alól, hogy nem tartott lovakat. Bár a katonák szállításáért kaptak a kincstárból térítést, az - a beszállásoláshoz hasonlóan - nem fedezte a valóságos költségeket, s így egy járulékos, s ráadásul aránytalanul kivetett adónemnek tekinthető. További veszteségeket okozott, hogy a rossz utakon, túlterhelt szekerekkel végzett fuvarozás gyorsan tönkretette a jobbágyok silány lovait. Könnyebbséget jelenthetett volna, hogy 1815-1848 között a béke egy hosszú időszaka köszöntött be, ám már 1816-ban megszüntették a zombai stációt, így a kölesdieknek észak felé Simontornyáig, dél felé pedig Bonyhádig illetve Szekszárdig kellett utasaikat szállítaniuk. Hiába ostromolta kéréseivel a mezőváros a vármegyét, az a forspont tekintetében hajthatatlan maradt. Ugyanakkor valamikor 1828-1846 között közel felére, 3,5 emberről és lóról két emberre és lóra csökkentették a katonatartást. A vármegye nyilván a panaszokat is mérlegelte a terhek újraelosztásakor, hiszen a másik, a katonaság vonulásának útjába eső mezővárosra, Simontornyára is csak két főt vetettek ki, míg a nem túlzottan jelentős Nagyszékely hat fő eltartását állta. A katonatartás főként a kisházas zsellérek és kézművesek számára volt terhes, hiszen gyakran önmaguk ellátására elegendő gabonával sem rendelkeztek. Tiltakozásuk hatására a vármegye 1829-ben szabályozta a beszállásolás rendjét. Ennek értelmében a jobbágyok kétszer annyi napot vállaltak, mint a zsellérek. A szántóföld nélküli kisházasok számára pedig kompenzációképpen lehetővé tették, hogy annyi állatot legeltethessenek a közös legelőn, amennyit csak tartani tudnak, és érdekeik védelmére pedig két esküdtet delegálhattak a város tanácsába. Visolyi főszolgabíró valamennyi érdekelt által elfogadott intézkedései sem védhették azonban meg a lakosságot a katonaság visszaéléseitől. Gyakran előfordult például, hogy a beszállásolt katonák készpénzben kapták meg napi ellátmányukat, s mégis élelmiszert követeltek házigazdáiktól. Ha a megfélemlített lakók ilyenkor a békesség kedvéért engedtek, utóbb hiába követelték a vármegyétől a kiszolgáltatott élelmiszerek árát.

14 Aligha növelte a protestáns magyar kölesdiek szemében az idegennek érzett hadsereg népszerűségét a katonák jogosulatlan követelőzése, erőszakos fellépése, amely nem kímélte a város bíráját, s nem volt tekintettel a vármegye tisztségviselőire sem. így 1816-ban négy Kölesden átutazó, Tolnán állomásozó katonatiszt egyszerűen elvette a Cseh Ignác szolgabíró számára előkészített lovakat, s a tiltakozó városbírót Szabó Györgyöt pedig alaposan helybenhagyták. Az ilyen, a hatóságok tekintélyét aláásó akciókkal szemben a vármegye is tehetetlennek bizonyult. A katonasággal szemben felgyülemlő indulatok, a vásárok illetve az ahhoz kapcsolódó toborzások alkalmával törtek felszínre. így például részleteiben nem ismert zavargások törtek ki 1784 márciusában is. A város igyekezett polgárait az erőszakos katonafogástól megkímélni. Ennek érdekében attól sem riadt vissza, hogy alkalmasnak tetsző átutazó idegeneket valamilyen ürüggyel elfogjanak, s őket állítsák rekrutának a helybeli fiatalok helyett. 1792-ben a húsz éves, református, gyönki születésű Varga Mihályt azzal az ürüggyel tartóztatták le, hogy tizenkét darab sajtot lopott gazdájától. A szerencsétlen fiatalembert Hőgyészre kísérték az uradalmi ügyészhez azzal a kéréssel, hogy tartsa addig fogva, amíg a katonafogásra sor nem kerül. Azonban az elöljáróság sem tudta mindig megakadályozni, hogy a toborzók a helybeliek közül is elragadjanak valakit. A verbunk hírére a fiatal férfiak gyorsan elhagyták a községet, s a szőlőhegyen vagy a környező pusztákon húzták meg magukat, míg a veszély el nem múlott. A már besorozottak közül sokan megszöktek, s a helyi lakosság támogatásával évekig bujkáltak a környéken. A napóleoni háborúk miatt felduzzadt hadsereg utánpótlásának biztosítására így is számos kölesdi kényszerült katonának állni. 18001814 között 55 reformátust fogtak be, összességében közel száz kölesdi vérzett Európa csataterein a 19. 13 TMÖL ÁCSI USZ Passim 14

TMÖLKGYI 1:303/1810, 1:308/1810. 167/1847,867/3/1848. 323