Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Balázs Kovács Sándor: Protestáns etika – paraszti erkölcs

- s kért bennünket, hogy mivel azon javak mellyekkel most férje birna mind köz szerzeményük lévén belőle fele része annyival inkáb illetné mivel egy fijuk is Atya Kegyetlensége miat a háztul elmenni kéntelenitetett" - a vádlott maga sem tagadta ezt - ajánlotta megjavulását, így a feleség most az egyszer még visszament hozzá. A szülók és gyermekek közötti konfliktusok leggyakoribb kiindulópontja az öröklés volt. Az özvegyen maradt szülőt, általában az anyát, gyermekeinek el kellett tartania. A megfelelő szülőtartás sok huzavonára, veszekedésre, ellenségeskedésre adott lehetőséget. „Nagy István Özvegye Nagy Katalin panasza: minek utánna 1/8 Telkén hozzá tartozandókkal István és András fijai meg osztoztak néki pedig tartására legkevesebbet nem hagytak, s szöllejét is maguk közöt el osztván, néki belőle nem maradott." A tanács szülőtartás fizetését írta elő annak a gyermeknek, aki nem élt együtt szüleivel. „Néhai Kara István özv. Szél Éva panasza: véle lakó veje Köntzöl József és annak hitvese illetlenül bánnának vele, s tovább tulajdon házába meg sem lakhatván, kéntelenitetnék máshova lakását venni, s kért bennünket, hogy részére évi tartást rendelnénk." Házastársak közti veszekedések is sokszor előfordultak, melyek jó része após és vő közti tettlegességé fajult. 1836. október 23-án három ilyen eset került egyszerre az őcsényi presbitérium elé. Ezek közül az egyik: „Szabó János panaszt tett az iránt, hogy az Ipa a gúnyáját házából ki hányta, s ötét csúfosan el csapta. Kérte tehát a Gyűlést, hogy a feleségét Berekali Ersébetet kénszeritse arra, hogy vele az attya házához Alsó Nyékre menjen el lakni; mert ö ugyan a feleségéről soha ugyan le nem mond, hanem véle kivan holtáig lakni. De Berekali Ersébeth azt vallotta, hogy ő férjét szereti, és rolla soha le nem mond, mind az által az attya házát a férje kedveért el nem hadja; hanem lakjanak együtt az ő attya házánál. - Ezen ki nyilatkoztatásokra a Gyűlés ezeket a perlekedő feleket az attyokhoz Berekali Péterhez haza utasította; ha nem Berekali Péter a Gyűlésnek azt izente, hogy ö a Papi Gyűlésre reá sem halgát; ha nem tartja magát a Helység Tanácsa végzéséhez." Nemcsak a családon belüli nézeteltérések, tiszteletlenségek kerültek a bírák elé, hanem az idősebbekkel tiszteletlenül viselkedők is. Alsónyéken „Tót Máté Csapai ellen panasza lévén, hogy a Kortsmán meg káromolta, Nevendős János bizonysága szerént Csapai András kezdett ugyan de Tót Máté is szaporította a perlekedést, azért el végeztetett, hogy Csapai András Tót Mátét, mint öreg embert kövesse meg, ez pedig engedjen meg amannak." Káromkodás A káromkodás bűnébe esőket, azokat, akik illetlenül, másokat megbotránkoztatva szabadjára eresztették indulataikat s a tisztes, erkölcsös életvitel normáit ily módon megszegték, már a 16. század közepétől állandó szigorú szankciók fenyegették. Illyés Endre református egyháztörténész adatai jól illusztrálják a régi törvények múltbeli szigorát és szinte mindenre kiterjedő figyelmét. Utal pl. az 1563. évi 42. egyházi paragrafusra, mely szerint a káromkodást megkövezéssel lehetett büntetni. „A káromkodást minden isteni és emberi törvény ellen gyakorolják. Pedig törvényeink szerint e bűnben leledzőket háromszori törvény elé jutásuk után meg is lehetett kövezni. De semmi szigorúság, semmi törvény nem használ." A szigorú büntetést a szó mágikus erejébe vetett hit, a kimondott szó valóra válásának teljesülésétől való általános félelem sugallta. A mágikus hit és a szigorúság is szinte teljesen eltűnt a 19. századra, azért a káromkodást továbbra is büntették, de már enyhébben, pálca- vagy korbácsütésekkel. A cifra káromkodások közül jó néhány mára szinte enyhe kifejezésnek számít, a két-háromszáz évvel ezelőtti büntetőgyakorlatban azonban korántsem így volt. A káromkodások két típusával találkozunk. Az egyik a másnak rontó céllal rosszat kívánó, szómágián alapuló átkozódás. A másik az egymást, egymás nemzetségét, Isten és a szentek nevét - állandósult szókapcsolatokkal, illetve a nyelvalakító fantázia pillanatnyi improvizációjával - durva, trágár, szentségtörő jelzők kíséretében emlegető káromkodás. A káromkodás napvilágra kerülése mindig tanú vagy tanúk bejelentése által történt. Előfordult, hogy a családon belül apa jelentette fia káromkodását, vagy fordítva. Decsen „Ör. Bogár István, a Tanáts elöt bé jelentette, hogy a fia Ifjú Bogár János, kimondhatatlan káromkodást vit végben, melyet nem szenvedhetvén, a Törvényi végzés szerént meg büntetett 12 pálcza büntetéssel, mivel a káromkodása mellett az Atyát meg is Lopta." Lakatos János káromkodását is apja jelentette be. De igencsak odafigyeltek erre a helységek elöljárói és tisztségviselői, alkalmazottai is. Decsen Fülöp Istvánt a kurátor, Őri János^jelentette fel, egy másik esetben a tizedes volt a tanú, Alsónyéken pedig a kisbíró. 70 Decs községi protokollum - 1841. november 14. 71 Decs községi protokollum - 1843. október 8. 72 Decs községi protokollum - 1848. március 26. 73 Őcsény községi protokollum - 1836. október 23. 74 Alsónyék községi protokollum - 1789. július 5. 75 Illyés Endre: A magyar református földművelő ifjúság lelkigondozásának története. Debrecen, 1936. 82. 76 Decs községi protokollum - 1797. július 23. 77 Decs községi protokollum - 1843. február 12. 78 Decs községi protokollum - 1843. március 6., Decs községi protokollum - 1795. április 26., 1799. február 3., Alsónyék községi protokollum 1789. január 1. 311