Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

nem ebéd az ebéd), amit a két háború között már nem a nehéz mázas kerámiatálacskákba merítettek ki, hanem könnyű zomácozott plétányérokba, ennyivel is könnyebb volt a fejre tett rakomány. Bableves körömmel, füstölt oldalassal, krumplileves kolbásszal, csépldmunkásoknak jobb helyen birkapörköltet, áldomáskor borjúhúst tálaltak. Ha volt második fogás, akkor az kalács, fluta (kolbászzsírban sült krumplis lepényke), krumplis nokedli vagy túrós tészta lehetett. Az otthoniak gyakori eledele a rántott leves; forró zsírba lisztet kevertek, megszórták paprikával, majd vízzel föleresztették. Gyakran kenyeret aprítottak bele. A szegény embereknek ez volt a leggyakoribb reggelije és ebédje, akárcsak a metélttészta-leves, amit grízes, lekváros, mákos vagy túrós tészta követ. A hurkaleves krumplihasábbal a szegények téli eledele. Hétszámra ez került az asztalra. Tésztás napokon az előző napon beáztatott babból levest és tepsiben kissé megpirított kifőtt tésztával együtt ún. „babcsuszpájsz"-t fogyasztottak, ami vacsorára a remiben eltéve csemegének számított. Hasonlóképpen imádták a gyerekek a paradicsomszósszal összekevert grízes metéltet. Ritka volt a fánk. Paradicsomlevest édesen, sósán egyaránt főztek. Kedvelt volt a gombaleves (főként vargányából), krumplipaprikás savanyúsággal. Elterjedt volt az aszaltmeggy-, cseresznye- és szilvaleves. Köretként is szívesen használták a napon szárított aszalékot. Krumplifőzeléket paradicsomosán is sok konyhában főztek. Ugyancsak gyakori a paradicsomos káposzta, iparosoknál a sárgarépa-, sóska, spenót- és tökfőzelék. Néha halaskocsi jelent meg a faluban, vevői ugyanabból a körből kerültek ki, mint a vadászok lőtte szarvasok húsvásárlói, a módos emberekből. S míg a cselédnek „italosbort" (csigert, novát) töltött egyik másik fukar gazda, magának az asztalláb mellett tartott kadarkából adagolt. A disznóvágás családi, rokoni találkozónak számított, a böllért is maguk közül jelölték. Reggelire fehérmáj-sült, dinsztelt hagyma, savanyú paprika, pálinka, vörösbor, kalács dukált. Délben az üstből vettek levesnek valót (amiben a disznó feje főtt) s zöldséget főztek bele. Minden esetben része volt a menünek a „Saures", közismerten: „savanyú pájsli": dinsztelt hagymában zsíros nyakhús babérlevéllel, borssal, tejföllel ízesítve, liszttel megszórva. Tálalás előtt rövid időre lefödték, hadd érjenek össze az ízek! Az uzsonna nem maradhatott el sem a mezőn, sem otthon. Többnyire négy órakor került rá a sor. A munkásoknak kalácsot, aludttejet, lekváros kenyeret adtak. A vacsora mindig hideg ételekből állt: hurka, szalámi, kenyér. A nyéki pusztai aratómunkásoknál grízes tészta divatozott az ebédről megmaradt gulyással kiegészítve. Otthon, főként téli estéken héjában sült krumpli, zsírral megkenve, töpörtyűvel, fagyos szalonnával, vöröshagymával. Kukoricamorzsolás közben főtt kukorica sóval ízesítve. Disznóvágáskor (hacsak nem fejeződött be a munka déltájban) a disznótoros vacsora zsírban úszott. Zsír sárgállott a húsleves felszínén, piros zsírban úszott a töltött káposzta és sült hús, a májas-véres hurka és kolbász, és természetesen nem étolajban sütötték a csörgefánkot. Sokáig fennmaradt az a kedves szokás, hogy a rokongyerekek, hozzájuk csatlakozva a szemfülesebb szegény gyerekek, bekopogtak az ablakokon jelezve, hogy ők a „Spieszstecker"-ek, a „nyársas" gyerekek, kezükben kihegyezett ágacskákkal. Petróleumlámpával a kezében, a böllér kijött a gangra és a főtt hurkából vagy sült kolbászból a botokra tűzött egy-egy karikát. Ünnepi ételek Reggelire a köznapokon szokásos ételeket fogyasztották, kivéve a tehetősebbek, akik megengedhették maguknak, hogy „Genickbraten"-nal (sertésnyaksülttel) kedveskedjenek maguknak. A kakaó és tejes kávé sem kerülhetett minden család asztalára. Az emberek többsége csak vasár- és ünnepnap ebédre készített húsételeket, s azok is meglehetősen szimplák voltak. Húsleves, főtt hús, paradicsom-, illetve fokhagymamártással, sült oldalas. A baromfit is csak töltve és paprikásként tudták elképzelni. Amit elkészítettek az ízletes volt, tehát tudtak főzni, de nem sok képzelőerővel. Télen a disznóvágás után heteken keresztül az orjaleves került az asztalra. A húsok többsége „Schnitzl"-ként lett megsütve. Savanyúságként téltől nyárig a hordó alján tormalevéllel, egy réteg sózott káposztával, babérlevéllel, esetleg sárgarépával, erre rászórt, s lábbal jól megtiport, majd tiszta terítővel letakart káposzta, savanyú káposzta szolgált, amelyet deszkákkal és súlyokkal terhelve helyeztek el a pincében. Nyáron kenyér héja hozzáadásával kovászos uborkát készítettek, a nap melege gyorsan megérlelte. Vacsorára nem főztek újra, csak az ebédmaradék lett tálalva. A reformátusoknál a levest délben elfogyasztották. Kalács, tej és túró szolgálhatott kiegészítésül. Farsang heteiben csirkepaprikás és fánk volt a vasárnapi ebéd. Böjti ételként nem pattogtatott kukoricát, hanem túrós tésztát fogyasztottak a könnyű leves után. Egész évben kedvelték a „Kökangerer mit Kraut"-ot, a káposztás kelttésztakalácsot. Nyáridőben, a földibodza 17 Szilágyi Mihályné közlése 18 Szálai József né közlése 19 Weber János és neje közlése 20 Schäfer Konrád és neje közlése 21 Weber János közlése 283