Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 19. (Szekszárd, 1996)

Szilágyi Mihály: A szokások világa a német ajkú, református Mórágyon

kiváltsága. Kispárnát nem használtak. Takaróul a bunda, jobb helyen a dunna szolgált. A lányok stafírungjába a két háború között a fehér vászon és damaszt ágynemű került. Egyébként kedvelték a tarkát is. A lakások gyakorta a műhely szerepét is betöltik. A szövés (nem úgy mint a Sárközben) a férfiak dolga volt. Szövőszékük mérete: 1,70 széles és magas, hossza: 4 m. Még kisebb méretű szövőszékek is elfoglalták a szoba felét, s munka közben teljesen igénybe is vették azt. Egyébként a szövőszéket és rokkát idénybútorként tartották a lakásban. Használaton kívül a szövőszék váza a ház háta mögött (az eresz alján), bordája, nyüstje a rokkával együtt a padláson talált helyet. A takácsmesterség ősi voltát a gyakori „Weber" családnév is őrzi. Művészi tökélyre tettek szert a „patscker", azaz tutyi kötésében. Az ünnepi viseletre készített női patschkert virágmintával díszítették. Lábszárközépig ért. Két oldalára kétszínű pamutból egyszemes sávot kötöttek, a lábfejen pedig 3-4 színű pamutból stilizált virág díszlett. Ezt hívták „Plumë-patschker"-nak. A gyapjú- és kenderfonás ugyancsak sok hosszú téli estének lett a hasznot hozó programja. Népszerű volt az ún. „merkelés", azaz: keresztöltéses kisebb ruhák kivarrása ünnepi alkalmakkor használt, s az ágy széléről lelógó lepedőkön, nem egyszer szobadíszként kiakasztott törülközőkön. 2. Mi került az asztalra? Köznapi ételek A köznapok és ünnepek ételválasztéka között nem volt nagy különbség. Leginkább a disznóhús és a sütemény volt az a többlet, amely a naptár piros betűs napjait az étkezésben vonzóbbá tette. A vacsorái menü viszont már csak az ebédmaradékra korlátozódott, levest nem tálaltak. A reggeli semmiben sem különbözött a köznapitól. „Ünnepélyessé" az tehette, hogy mindenki az otthonában, családi körben fogyaszthatta el. Egybevetve napjaink szokásaival, mind az ételek választéka, mind elfogyasztásuk körülményei még századunk első felében is szegényesek voltak. A legfeljebb száz évre visszanyúló emlékezet és az írásos adatok szerint a mórágyi németek asztalára nagyon hosszú időn keresztül csak a bab-, krumpli- és káposztaételek kerültek. Sült tészta gyanánt a kenyérformára szakajtott, kemencében sült, kuglófszerű „Laapkuuchë" (Laibkuchen = cipó) és néhanapján a káposztás és sárgarépás rétes jöhetett számításba. Új esztendő napján a- köszöntőket savanyú levessel, benne egy kis főtt hurkával kínálták. A gyerekek diót, gyümölcsöt, aszalékot és nagy ritkán néhány garast kaptak. Az ún. „mosolygós böjt" nagypéntekre és a nagy ünnepek harmadik napjára esett, ilyenkor édeskáposztát fogyasztottak füstölt sertésbordával. Vasár- és ünnepnapi templombemenet párolt káposztát ettek egy-két falat kenyérrel. Ez utóbbiak már luxusnak számítottak, és csak a falu módosabb családjaira korlátozódtak. A reggeli sosem a kora reggeli órákra esett. Munkába indulás előtt csupán a „Nevl"-ként megőrződött néhány falat lekváros, cukros vagy túrós kenyér, s mindehhez a férfiaknak egy korty pálinka járt. Ezzel ütötték el kora reggeli éhüket. Mire az első sor kukoricát vagy szőlőt megkapálták, megérkezett a cselédek fejére emelt „Fristikszkarp"-ban (reggelizőkosár) a sonka, szalonna, töpörtyű, a különféle túró, vöröshagyma. A legnehezebb munkát végző kaszásoknak sült sonkát főtt krumplival adtak reggelire. Az otthonmaradók hagymás mártást (Zwiebelbrie), tojásrántottát, rántott levest, tejlevest beleaprított kenyérrel, tejeskávét fogyasztottak reggelire. A tejszövetkezet megalakulása óta visszaesett a családok tejfogyasztása. Még a kisgyermekes családok is eladták a tehenektől kifejt teljes tejet, helyette fölözöttet vettek jóval olcsóbban. Savót hoztak kenyértésztához és malacok etetéséhez. A felsoroltak közül legelterjedtebb a „Laapkhész" (Laibkäse), a cipó formájú sajt. Nyersen a túrót paprikával és sóval ízesítették, a cserépedénybe téve szárították. Hetenként kiemelték, lemosták a penészt. Visszatéve lekötik, s ha gyorsan akarnak belőle fogyasztani, ágyba teszik, ahol gyorsabban összeérik. Általában három hét alatt a konyhában és az éléskamra sarkában is megérett. A „Faulékhész"-t egyszerűen csak „büdös túró"-nak hívták. Volt is benne valami a szó eredeti jelentéséből, mert ez a teknőben érlelt, sóval, paprikával ízesített túró akkor került az asztalra, amikor nemcsak nyúlott, hanem kissé kellemetlen, de nem elviselhetetlen szagot bocsátott ki magából. Kenyérre kenve, esetleg saját köpülésű vajjal keverve általánosan ismert és kedvelt reggeli volt a régi mórágyiaknál. A kaszáló férfiaknak többnyire a bőrtarisznyájukba rakták reggelijüket és ebédjüket, benne a túrókat, fél kenyeret és pintes üveg bort. Az ebédet mindig a gazdasszony főzte, s vitte ki cselédjeivel együtt, fejre tett Ringre illesztett tágas kosárban (Mittágeszékarp). A fa alatt és forrás közelében ponyvára terített ételek: leves („Ohne Suppe ist kein Mittagmahl" - Leves nélkül 13 Sík 6. 14 Sík 7. 15 Sík 6., 16. 16 Az étkezési szokásokról Forster Keresztélyné, fia és menye, Glöckner János, Kolep Konrádné, Schäfer Konrádné, Szálai Józsefné, Weber János és neje adott részletekbe menő felvilágosítást. 282