Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 16. (Szekszárd, 1991)

terjes állattenyésztés, az alkalmazott bérmunka, a korszerű gépi eszközök, a betegségek elleni védekezés területén egyaránt élen jártak. Kivételes helyzetük kettős késztetésnek köszönhető: a rossz természeti adottságok, a ritka népesség - amely azonban önmagában egy alföldi típusú külterjes legeltető állattartást is eredményezhetett volna - valamint a Duna közelsége, szoros, tradicionális gazdasági és szellemi kapcsolat Pesttel, Győrrel, Sopronnal sőt Béccsel is. A mostoha viszonyok kikenyszerítették, a vele társuló kedvező feltételek lehetővé tették a nyitást a modern üzemszerű gazdálkodás felé. A középbirtokos nemesség második típusába tartozók a reformkorban is lényegében a hagyományos mezőgazdasági technikát és művelési eljárásokat alkalmazták. A bőségesen rendelkezésre álló jobbágyi munkaerő fékezte az üzemszerű gazdálkodás kiépülését az allódiális birtokokon. A szemléletinek tűnő elmaradottságnak többnyire objektív gazdasági okai voltak. Esetükben a polgárosodó szellem nem elsősorban a korszerűbb technikában, hanem a nyereségre orientált közgazdasági gondolkodásban nyilvánult meg. Az az ellentmondás, hogy a kiépülő tőkés piacba lényegében még feudális alapon nyugvó árutermeléssel kapcsolódnak be, még nem volt annyira feszítő, hogy akadályozta volna a rendszer működését, tekintve, hogy Magyarország nem egy zárt gazdasági egység volt, s Ausztria pótolhatta a hiányzó belső piacot. Nem csupán a mezőgazdasági termelő nem talált elégséges piacot terményei számára a magyar gazdaság nem agrárius szektorában, maga a birtok is elzárkózott, mint felvevőpiac az ipari termékek és szolgáltatások elől. Szinte valamennyi nagyobb birtokon számos kézművest találunk, akik a mezőgazdasági termelőeszközöket maguk állították elő, tégla- és mészégetőket, hogy épületeket emelhessenek. Pálinkát főztek és mértek, valamint bort is saját alattvalóik számára. Az uradalmak tehát befelé forduló zárt gazdasági egységek voltak, amelyek lehetőleg kerülték a pénz kiáramoltatását a birtokról. A birtok árutermelő volt, de árut alig fogyasztott, s ezzel szándéka ellenére maga korlátozta saját felvevőpiacát. Nagyobb nyitottságot e tekintetben is éppen a bérmunkára építő tengelici birtokosoknál tapasztaltunk, ahol a kézműveseknek kifizetett évi számlák több száz forintra rúgtak. Az a körülmény, hogy a maradiként, nehézkesként ostorozott birtokos nemesség derékhada néhány év alatt képes volt gazdaságát a tőkehiány ellenére is a gazdasági konjunktúrák változásainak megfelelően átállítani, feltételezni engedi, hogy beérő gazdasági-politikai feltételek nyomán -jelentős részében - képes lett volna a gazdálkodás belső feltételrendszerét is tőkés alapokra helyezni. 120