Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

egyenlőek, exogámok, endogámok vagy agámok (SAHLINS 1973,211). A középeurópai neolitikus temetők elemzései szerint a vizsgált időszakokban létezett a matrilineáris leszármazási mód, ami matrilokális házassággal kötődik. A patrilineáris leszármazásra nincsenek egyértelmű adatok, de ugyanakkor a kognatikus leszármazás sem zárható ki a középső és a késő neolitikumban: a kognatikus leszármazásról megemlítendő, hogy az egy ősszülő pártól származó egyének csoportjai se nem exogámok, se nem agámok, „tagjaik a leszármazás sorrendjének megfelelő hierarchikus rangsorba rendeződhetnek..., lehetnek egyenlőek is" (SAHLINS 1973,219). Mindezt figyelembe véve úgy vélhető, hogy a NY-i vonaldíszes kerámia és a lengyeli-kultúra temetőiben megfigyelt hierarchia, rangsor egyik oka lehet a kognatikus leszármazás is. Vagyis amíg a matrilineáris leszármazásra találunk adatokat e két kultúra esetében, addig a kognatikus leszármazást csak közvetett adatok alapján tételezhetjük fel. H. Behrens és R. Feustel véleményéhez kapcsolódva valószínűnek tartjuk, hogy a matrilineáris rokonságképződés és a férfiak dominanciája két, egymás mellett élő társadalmi jelenség volt a neolitikum vizsgált időszakaiban (BEHRENS 1978,69). S. Milisauskas is feltételezi, hogy a vonaldíszes kerámia népe matrilokális volt, vagy matrilineáris leszármazású, ugyanakkor a temetők adatai arra is utalnak, hogy a férfiaknak politikai hatalma, tekintélye volt a közösségen belül (1978, 120). A matrilineáris leszármazást, és a matrilokális házassági módot W. Divale megfigyelései is valószínűsíthetik; kimutatta, hogy a matrilokális lakóhely gyakran az új területre vándorló népességekhez kötődik (1974); Milisauskas szerint ez elsősorban a NY-i vonaldíszes kerámia-népességére lehet érvényes; a matrilokális közösségekben a férfi vérrokonság szétszóródott a falvakba (1978,119). Hasonlót tapasztaltunk a lengyeli-kultúra temetőiben is. Megemlítendő B. Soudsky elmélete is, ő a matrilokális házasságot a NY-i vonaldíszes kerámiában elsősorban a kerámiadíszítések elemzése alapján tételezte fel, ugyanígy a matrilineáris leszármazást tartotta érvényesnek (1954). Egy népesség lehet endogám vagy exogám. Akkor endogám egy közösség, ha az egyén házastársát saját leszármazási csoportján belülről (pl. nemzetségéből) szerzi. Ilyen eset fordul elő akkor, ha pl. egy férfi egy patrilineáris populáció esetében apai nővért, vagy leányt vesz el, vagy matrilineáris populáció esetében anyai testvért, vagy leányt: ez biológiailag irrevalens (KURTH-RÖHRER 1980, 27). Exogámiáról akkor beszélhetünk, ha valaki a házastársát saját leszármazási csoportján kívülről hozza (KURTH-RÖHRER 1980, 27); a saját csoporton belüli házasodás tilalma azonban előírhatja a csoportok közötti házasodást, a szabályok meghatározhatják azoknak a rokonoknak a körét is, akikkel szabad házasodni (SAHLINS 1973, 156). Az endogámia meglétét Mórágy-Tűzkődomb és Zengővárkony esetében mutatta ki nagy valószínűséggel Lengyel Imre, itt genetikai endogámiáról van szó. Az endogámia pontos mértéke azonban meghatározhatatlan. Kizártnak tartjuk, hogy a közép-európai neolitikumban általános lett volna pl. a testvérek közötti házasság: ennek egyrészt antropológiailag is észlelhető nyomai lennének, másrészt ilyen házassági móddal egy közösség, populáció sem létezhet hosszabb időn keresztül a kipusztulás veszélye nélkül. Az endogámia is oka lehetett esetleg a lengyeli-kultúra korai szakaszának végén bekövetkezett változásoknak, ameny84