Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

kulturális képződményt, mely decentralizált, működésében pedig generalizált, primitív szegmentáris társadalomnak nevezik" (SAHLINS 1973, 137-138). A törzsi társadalmat Chapman is úgy jellemzi, mint amely rokonsági és leszármazási kapcsolatokon alapul; szerinte a neolitikus társadalom a családi termelésen és a vérrokonsági viszonyokon alapul (1981, 453). Milisauskas a közép-európai neolitikus települési adatokból következtet arra, hogy a társadalmi-politikai szervezet csak egyszintű volt, az egyik közösség független volt a másiktól; működésüket tekintve is egymástól egyenértékű közösségekről van szó, az egyes falvak gazdaságilag és politikailag függetlenek voltak egymástól (1978). Elemzéseink eredményeit a fenti véleményekkel összevetve feltételezzük, hogy a NY-i vonaldíszes kerámia és a lengyeli-kultúra népességének legmagasabb szintű „összefogó egysége" az említett primitív szegmentáris törzs valamilyen formája, ahhoz közelálló képződmény lehetett, mely decentralizált faluközösségekből állt, nem rétegződött társadalmi struktúrával. A 100-200 főt számláló kis faluközösségek egymástól függetlenek voltak, az egyes falvak lakói nagyrészt vérrokonsági viszonyban lehettek egymással. Ami összekötötte ezeket a kis egységeket, közösségeket, az mindenekelőtt a rítus lehetett, azok az évenkénti áldozatok, ceremóniák, melyeket egy egy vallási (és esetleg gazdasági) központban űztek, pl. a körárkokkal védett helyeken. A kis sírcsoportokat Sherrat is rokonsági egységeknek tartja, szerinte nagycsaládi vagy nemzetségi temetkezésekről van szó (az általa vizsgált Körös-kultúra és AVK esetében). A nemzetség fogalmát G. Kurth és O. Röhrer-Ertlnyomán úgy határozhatjuk meg (1980, 22), hogy ennek minden tagja szoros rokonságban áll egymással, és a nemzetség tagjai közös ősre vezetik vissza magukat; egy nemzetség tagjai általában különböző helyi csoportokban élnek. A vizsgált kultúrákban mind a kisebb egységekben (kiscsaládokban, nagycsaládokban, nemzetségekben), mind a helyi csoportokban, falvakban a férfiaké volt a vezetői szerep. Ez összhangban áll azzal, amit Sahlins a főnökök szerepével kapcsolatban megállapított: a főnök „személyesen szerez hatalmat mások felett... személyisége erejével, harcosi erényeivel..., varázslói vagy gazdálkodási tudásával szerez híveket... Bár nincs hatalma..., nagyobb tekintélye van, mint a többieknek" (1973, 171.). Ugyanígy vélekedik Milisauskas is, aki a közép-európai neolitikus temetők nyomán úgy látja, hogy egyes férfiaknak vezető szerepük lehetett a falvakban, ezt a szerepet is az egyéni képességeknek tulajdonítja (1978,120). P. Van De Velde az elslooi temető esetében véli úgy a legtöbb eszközfajtát tartalmazó sírokról, hogy talán főnököket temethettek beléjük, akik a „primus inter pares" elve alapján irányíthatták a közösségek termelő, harci, kereskedelmi tevékenységét (1979, II, 171). Neolitikus szociálarchaeológiai elemzéseink középpontjában a közösségek szerkezetének vizsgálata mellett a rokonsági kapcsolatok kutatása jelentette a fő szerepet, a két kérdést nem lehetett egymástól függetlenül taglalni. Amint már említettük, a leszármazási csoportok alkotják a törzsi szekciók magvát. A leszármazás lehet patrilineáris, matrilineáris, vagy kognatikus; a leszármazási csoportok lehetnek szétszórtak vagy helyhez kötöttek, hierarchizáltak vagy 83