Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

dékanyagot és csontvázakat találnak együtt (1968,21). Ugyanígy sok vonaldíszes és lengyeli temetkezés esetében is hulladékgödrökről beszélnek. Csalog szerint nem ismert, hogy a Körös-kultúra népének voltak-e külön temetői, mivel teljes mértékben még nem tártak fel Körös-települést (CSALOG 1968, 22). Hegedűs Katalin a kis sírszámot is kis felületű ásatásokkal magyarázza, nem tartja bizonyítottnak azt, hogy a Körös-kultúra idején a települések éppen lakatlan részein temetkeztek (1980,113). Ezzel egyet is érthetünk: az élők és halottak viszonya a településeken, lelőhelyeken belül egyelőre még kérdéses a Körös- és Starcevo-kultúrák idején. Míg a NY-i vonaldíszes kerámiában jellemző a telepek közelében fekvő temetőkbe való temetkezés, addig a lengyeli-kultúrában a sírok és a házmaradványok egymással elkeveredve fordulnak elő. A telep és temető végleges elkülönülése majd a korarézkorban történik meg. Az egész neolitikum folyamán a zsugorított csontvázas temetkezés ajellemző a vizsgált kultúrákban (eltekintve néhány nyújtott csontváztól). DK-európai példák szerint már a legkorábbi neolitikum idején is ismerték a hamvasztás szokását; hamvasztasra utaló leletek előkerülnek a NY-i vonaldíszes kerámiában is, a Luzianky-csoportban is, és a korai lengyeli-kultúrában is. E. Hoffmannal (1973,90) és A. Häuslerrel (1971) egyetérthetünk abban, hogy a hamvasztás szokását nem a DK-európai kora neolitikumból kell eredeztetni, hanem a közép-európai paleolitikumból, mezolitikumból. Többen feltételezik, hogy ez a rítus először a tűzdelt szalagdíszes kerámiában jelenik meg először Közép-Európában (STEKLÁ 1956, 722), egyesek szerint már a Sárka-típusban is megvan (VENCL 1961,114), Pavúk szerint ez a rítus a csehországi tűzdelt szalagdíszes kerámiában és a közép-németországi fiatalabb vonaldíszes kerámiában a Luzianky-csoport hatására keletkezhetett (1964,37). Valószínű, hogy a közép-európai hamvasztásos rítus a NY-i vonaldíszes kerámiában a DK-európai hamvasztásos rítustól függetlenül alakult ki, és a vonaldíszes kerámiából került a Luzianky-csoportba, és a korai lengyeli-kultúrába (KALICZ, 1985. II. 34). A hamvasztásos rítusú temetők esetében kevéssé alkalmazható kutatási módszerünk a szociálarchaeológiai viszonyok elemzésére. Ugyancsak a DK-európai koraneolitikumtól kezdve előfordulnak az edénytemetkezések, sokszor ép koponyát, fejet helyeztek el edényekben; Thesszáliában főként gyermekeket temettek el pithosokban. A koponyakultuszra, emberáldozatokra sokféle lelet ismert a NY-i vonaldíszes kerámia és a lengyeli-kultúra népességétől is, csecsemők edénytemetkezései azonban csak Mórágy-Tűzkődombon kerültek felszínre. (ZALAI-GAÁL 1984.) Azt, hogy ezek a valószínűleg termékenységi zsengeáldozatok, termékenységi áldozatokra utaló leletek a legkorábbi neolitikumtól kezdve a későneolitikum végéig (sőt azon túl is) előfordulnak, azzal magyarázható, hogy az életmód a neolitikum folyamán nem változott meg gyökeresen, a növénytermesztésnek mindvégig alapvető szerepe volt a népesség ellátásában, még akkor is, ha a növényi és az állati eredetű táplálék aránya változott is a neolitikumban területtől és időszaktól függően (BÖKÖNYI 1977, 13). A kerámia (étel és ital) mellékelésére vonatkozó első biztos, de gyér adatok is a DK-európai koraneolitikumból ismertek. A kerámia, az eszközök és ékszer/viseleti tárgyak mellékelése a NY-i vonaldíszes kerámiában már kezdettől fogva megfigyelhető jelenség. A temetkezési szokások vizsgálatából arra következtethetünk, hogy a NY-i vonaldíszes kerámia népe már kezdetben is szervezettebben élt és tevékenykedett, mint a Körös- és a Starcevo-kultúra népessége. Ugyanerre utalnak a telepadatok is, mint pl. a hosszúházak, körárkok nyomai a NY-i vonaldíszes kerámia lelőhelyein. 76