Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

VII. Összefoglalás. A közép-európai neolitikum szociálarchaeológiai viszonyairól Az előzőkben megvizsgáltuk és elemeztük a DK-európai koraneolitikus komplexum, az ennek a hatására helyi alapokon kifejlődött NY-i vonaldíszes kerámia és genetikus utódja, a lengyeli-kultúra sírjait, temetőit, temetkezési szokásait, temetkezési módját; foglalkoztunk a csontvázak irányának és fekvésének kérdéseivel, a sírok temetőn, sírcsoporton belüli elhelyezkedésével, egymáshoz való viszonyával, az eltemetett személyek esetleges „különleges" bánásmódjával, a sírleletek síronkénti és temetőnkénti előfordulásával, egymással való kombinációjával, a mellékletek és nemek összefüggéseivel. Mindez annak megállapítására történt, hogy a vizsgált kultúrák, közösségek temetkezési szokásaiban lehetett-e valamilyen rendszer; kerestük a választ arra, hogy a neolitikus temetők adatai mennyiben tükrözhetik a korabeli gazdasági-társadalmi viszonyokat. Megvizsgáltuk azt is, hogy a temetkezési szokások, temetkezési mód hogyan változtak a neolitikum fejlődése során, és azt is, hogy ezek a változások mennyiben jelezhetik a szociálarchaeológiai viszonyok módosulását. A halottak iránya a neolitikumban a temetkezési rítus egyik lényeges eleme: a neolitikus közösségekben különféle szabályok léteztek az irányításra, melyektől csak kivételesen és okkal térhettek el. A halottak iránya és fekvése nem tetszőleges volt, hanem az illető közösség előírásai szerint meghatározott. A csontvázak irányának és fekvésének részletes elemzését annak kiderítése tette szükségessé, hogy utalhatnak-e ezek valamilyen összefüggésre, kapcsolatra az eltemetettek között. Az már a Starcevo- és a Körös-kultúrában is tapasztalható volt, hogy az egymás mellett fekvő vázak a legtöbb esetben azonos irányúak és fekvésűek. Ugyanez figyelhető meg a NY-i vonaldíszes kerámia és a lengyeli-kultúra időszakában is: van egy temetőn belüli főirány, a kisebb síregységekben (csoportokban, csoportosulásokban) még feltűnőbb az egymás mellett, egymás közelében fekvő csontvázak irányának, fekvésének azonossága. Lehetnek kisebb eltérések a főiránytól a temetőn, sírcsoporton belül, de az ilyen eltérő irányú temetkezések nagyon gyakran külön kisebb síregységeket képeznek. A középső és késő neolitikumban (a vonaldíszes kerámiában és a lengyeli-kultúrában) tett megfigyelések alátámasztják azt a feltevést, hogy a közeli rokonokat, a családok tagjait általában egymás közelében, egymás mellett, egymással azonos irányban, fekvésben temették el. Majdnem minden középső és későneolitikus temetőben, sírcsoportban, sőt sírcsoportosulásban vannak a főiránnyal ellentétesen eltemetettek is, illetve a főiránytól erősen eltérő irányúak is. Ezek sokszor a sírcsoportok szélein fekszenek, és ugyancsak gyakran viselik magukon a csonkítás, „különleges" bánás nyomait. Ezek a személyek pozitív vagy negatív módon eltérhettek a közösségben megszokottól, akár külsőben, akár tulajdonságban, eredetben; a csonkítások nyomai arra utalhatnak, hogy féltek tőlük a közösség tagjai, a csonkítással esetleg visszatérésüket kívánták megakadályozni. A Körös- és Starcevo-kultúrák sírjairól korábban az volt a vélemény, hogy azokat hulladékgödrökbe ásták be. Csalog József szerint a „hulladékgödör" kifejezésnek csak annyi értelme van, hogy egyes földbe ásott gödrökben ma hulla75