Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

és svodini (NEMEJCOVÁ-PAVÚKOVÁ 1981) leletek szerint, de erre utal az ember és kutya temetkezése a mühlbachi körárok közepén (STIFT-GOTTLIEB 1939), vagy a Brodek-Snehotice-i kettős temetkezés kutyával (TRNACKOVÁ 1962, 223). Kiemelkedik az ilyen leletek közül a Dzbanice-i, melyben 12 ember maradványai voltak kutya koponyájával (HORNÁNSKY-SKUTIL 1950,333-336; PODBORSKY 1970, 286), illetve a langenloisi objektum 5 emberi és egy kutya koponyával (FRIESINGER 1964; RUTTKAY 1975, 29). Külön is temettek el kutyákat, mint Bernhardsstalhban (BAUER-RUTTKAY 1979), és több esetben Mórágy-Tűzkődombon. A lengyeli-kultúrában, de a közép-európai neolitikumban is egyedülálló temetkezési formának tekinthetők a mórágy-tűzkődombi edénytemetkezések, csecsemőcsontvázak, csőtalpas tálakba zsugorítva; ezekben az esetekben is termékenységi áldozati jelenséggel állhatunk szemben. A szimbolikus sírok vagy áldozati gödrök közül kiemelkedik a mórágy-tűzkődombi, melyben női idol volt a terhesség jegyeivel (kidudorodó hasrésszel), és a wetzleinsdorfi, mely idoltöredéket tartalmazott (NEBEHAY 1974; URBAN 1979, IL, 15), illetve a somogyvári gödör állatidol töredékével (ECSEDY 1973). Míg a koponyaleletek a lengyeli-kultúra egész elterjedési területén jellemzők, addig a koponya nélküli temetkezések főként a K-i csoportban ismertek, így Zengővárkonyban (DOMBAY I960.), de meg vannak Csabdiban is (ANTONI1982, 13) és Svodinban is (NEMEJCOVÁ-PAVÚKOVÁ 1986.

1.). A koponya helyére gyakran disznóállkapcsot, vagy állat alakú edényt helyeztek. Annak oka, hogy a legtöbb sírcsoport, temető a DK-Dunántúlról ismert a lengyeli-kultúrában, részben egy hosszú és zavartalan fejlődés lehet egy zártabb területen belül; ugyanakkor a kutatási helyzet is magyarázza az innen előkerült temetők magas számát (pl. Babarc, Szebény, Zomba-Paradicsompuszta, Simontornya, Tevel, Várdomb stb.). A sírcsoportok általában a településeken kerültek elő, feltehetően a lengyeli népesség a lakóhely éppen lakatlan részein temetkezhetett, vagy a korábbi temetkezési területre építkeztek később; ez okozhatja a gyakran bonyolultnak tűnő stratigráfiai helyzeteket pl. Zengővárkonyban, Villánykövesden, Mórágy-Tűzkődombon, Aszódon és Svodinban. Valószínűleg a temetkezési mód is szerepet játszik abban, hogy a K-i területtől nyugatabbra nem ismertek lengyeli temetők, és hogy ott az előkerült antropológiai maradványok általában „különlegesek"; az sincs kizárva, hogy a halottakat nem temették el: néprajzi példák sorát lehetne bemutatni a „nyom nélküli" temetkezéseknek. Nem kizárt az sem, hogy a halottak egy részét elhamvasztották. Mindenesetre a hamvasztásra már a vonaldíszes kerámia idejéből, főként annak NY-i területeiről vannak adatok. Ezt követően Luziankyban (NOVOTNY1962) is előkerültek hamvasztásos temetkezések, akárcsak valamivel később Aszódon (KALICZ 1985, II, 33-35). Nem zárható ki, hogy a hamvasztás szokása a Kárpát-medencei késő neolitikumban NY-európai eredetű, erre lennének bizonyítékok a viszonylag nyitott területen fekvő aszódi és svodini temetők, míg a DK-Dunántúlon, egy zártabb vidéken, eddig nem találkoztunk a hamvasztás nyomaival a lengyeli-kultúrában. A lengyeli-kultúra nyugatabbi lelőhelyein is ismerték a hamvasztás szokását, ezt jelzi a langenzersdorfi lelet (PESCHEK1940-1945; SCHMIEDT1964; 1965), a jarome70