Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)
40 V. A kiegyezéstől az első világháborúig (1867-1914) 1. A KIEGYEZÉS Az 1848-as forradalommal elkezdett, s az abszolutizmus időszaka alatt felemásan megoldott polgári átalakulás kérdéseit az 1867-es kiegyezés zárta le. Felszámolta az önkényuralmi rendszert, új, alkotmányos államberendezkedést alakított ki, amely a birodalom egyik felében osztrák-német, másik felében magyar politikai hegemóniát megvalósító kompromisszum volt, s ezzel a birodalmat kétközpontú dualista államalakulattá formálta. 1 A polgári állam kiépítésének legfontosabb része az alsófokú közigazgatás polgári átalakítása, a feudális eredetű megyerendszernek a központi kormányzattal való összeegyeztetése volt. Az 1870-es „köztörvényhatóságok rendezéséről" szóló törvény - korabeli megfogalmazással az „állam és a megye kiegyezése" - alapján a megyei hatóság legfőbb szerve a törvényhatósági bizottság lett, melynek tagjait felerészben választották, másik felét a legtöbb állami adót fizető személyek, a virilisták alkották, biztosítva ezzel a vagyonosok túlsúlyát az államapparátusban. 2 A főispán hatáskörét kiterjesztették az önkormányzati szervek és a kormányrendeletek végrehajtásának ellenőrzésére, a választott tisztviselők felfüggesztésére. A megyei önkormányzat körében maradt a helyi szabályrendeletek alkotása, a házi adó, és a visszaállított helyi karhatalom, a pandúrság szervezése és felhasználása, mely a csendőrség intézményének felállításáig (1881) működött. Ezzel a törvénynyel jelentősen megnyirbálták a megyék önállóságát, a központi kormányzat befolyása erősödött. Birtokvásárlás. A kiegyezés után sürgető volt a még fennálló feudális maradványok felszámolása: birtokjogi kérdések rendezése, birtokrendezési perek lezárása. A szőlődézsma eltörléséről, az irtványokról, erdélyi birtokrendezésről szóló törvények gyakorlati jelentősége azonban csekély volt, ugyanis a perek többsége a Dunántúlon, az Alföldön és a Felvidéken már lezárult, a szőlődézsma megváltása is megtörtént az úrbéri pátens alapján. A szakadáti volt jobbágyok és az Apponyiak közötti legelőelkülönözés, birtokviszonyok rendezése 1856-ban lezajlott, s 1863-68 között kifizették a szőlőmegváltási árat is. A parasztoknak birtokrendezéskor elveszített földjeik visszaszerzésére 1878-ban nyílott lehetőségük. Az 1876-os telekkönyv alapján 3 gróf Apponyi Györgynek Szakadáton 170 kh szántója, 223 kh legelője volt. Az uraság nem műveltette ezt a területet: a szántókat a falu bérelte (1200 n. ölenként évi 10 frt-ért), a dombos legelőkre urasági birkák jártak. 4 1878-ban gr. Apponyi felkínálta eladásra szakadáti és hidegkúti birtokait. Rövid alkudozás után a plébános, Wajdits Gyula közvetítésével, Kramer János bíró vezetésével (ki „erélyes és okos paraszt"), a szakadátiak 45 000 frt-ért megvették a falu északi részén lévő urasági földeket. A magyar hitelélet fejlődése - mely a parasztság számára is könnyebbé tette a hitelek felvételét - teremtette meg a szakadátiak földvásárlásának anyagi alapját. A Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete által nyújtott kölcsönhöz háromszoros biztosítékként valamennyi birtokukat (melyet 150000 frt-ra becsültek) le kellett kötniük. Ezért úgy döntöttek, hogy a birtoktalanok, akik nem kockáztatnak semmit, bármennyire szeretnének is, nem vásárolhatnak parcellákat. 5 426
