Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

nár-Kutzián Ida pedig egyenesen hangsúlyozza annak veszélyét, ha ethnológiai úton keresik a választ régészeti problémák megoldására: „Szem előtt kell tartani azt, hogy (az ősrégész) hasonló, de nem azonos jelenségekkel áll szemben, ha az ethnológiát hívja segítségül" (1970, 5-17). Minden temetőelemző módszer előfeltételét a zárt sírleletek jelentik. Az elemzőmunka a temetkezések leírásával, osztályozásával kezdődik, amihez legújabban R. Sprague ajánl terminológiai rendszert (1968). Ebből az V. pont lényeges számunkra a csontváz nemére, biológiai korára, pathológiájára vonatkozó adatokkal. A XI. pont a sírleletek számának, típusának és a sírban való elhelyezkedésének pontos közlését követeli meg. A statisztikai módszerek alkalmazása a régészetben gyakorlatilag olyan idős, mint maga a régészet tudománya. A legegyszerűbb statisztikai módszer az ún. leletkatalógus, melyből azonban csak kevés következtetés vonható le: ebben a leletanyagot a leletek jellege, gyakorisága és lelőhelye alapján, vagyis előre meghatározott szempontok szerint rendszerezzük. A leletkatalógus továbbfejlesztett változata már nem egyes leleteket tartalmaz, hanem leletkombinációkat, lehetőséget nyújtva arra, hogy kombinációk egész sorozatát hozzuk kapcsolatba egymással, amivel kronológiailag is értékes eredményekhez juthatunk (NEUFFER 1965,35). Arról azonban nem feledkezhetünk meg, hogy a régészeti statisztikák csak modelleket elemeznek empirikus anyaggal, amint ezt már említettük. A temetőelemzés módszertanilag legfontosabb része az analízis során felhasználandó kritériumoknak a kiválasztása. R. Hachmann az elsők között alkalmazott statisztikai módszert Közép-és ÉEurópa La Tène- és kora császárkori temetőinek kronológiai és társadalmi vizsgálataihoz (1951, 91), az azonban kifogásolható, hogy kizárólag szelektív módon analizál. Figyelmet érdemelnek U. Fischer már említett kutatásai, melyek során az Elbe-Saale-vidék neolitikus kultúráit elválasztotta egymástól. Legfőbb következtetése az, hogy a főként a kerámiával jellemezhető „kultúrcsoportok" olyan, temetkezési rítussal is jellemezhető egységeket alkotnak, melyben egyben történeti egységek is láthatók (FISCHER 1956; LICHARDUS 1976, 13; LÜNING 1976, 32). Megemlítendők F. Stein elemzései a korabronzkori Gemeinlebarn-i temetővel kapcsolatban (1968), W. Ruckdeschel munkája, melyben az antropológiai eredmények szintézisében értékeli ki a dél-bajorországi korabronzkori temetőket (1968) és M. Babes analízise, melynek során szintén kombinációs statisztikai módszert alkalmaz késő Hallstatt-kori temetőelemzése során (1974). S. Shennan a brancsi korabronzkori temetőt vizsgálva nemcsak a különböző életkorú és nemű egyének viseleti szokásaira következtet, hanem a köztük lévő társadalmi különbségekre is: Megállapít egy temetőn belüli gazdag csoportot, majd elmegy annak a kérdésnek a taglalásáig, hogy a feltételezett vagyon miként kötődik a nemekhez, birtokolhatták-e születésüktől kezdve az egyének; ugyanis a gazdag sírok a közösség inf. I. és II. életkorú „improduktív" tagjaihoz kötődnek; a juvenil és aduit korú nők temetkezéseiből arra következtet, hogy a nő a házassággal szerezte vagyonát, és matrilineáris leszármazás volt jellemző exogámiával együtt 12