Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Bácskay Erzsébet–T. Bíró Katalin: A lengyeli lelőhely pattintott kőeszközeiről

amely aKl. 933. néhány nagy pengéjére (pl. a 3. ábra l-re.) emlékeztet. Átlaghosszuk meghaladja a 7 cm-t, éleik kopottak, használtak, a leghosszabb példány (1. ábra 4.) illetve az 1. ábra 1. sz-on lévő példány éle hornyolt illetve retusált és hornyolt. Kettőnek (3. ábra 1. és 2. sz.) distális végén vízszintes csonkítás van, a 3. ábra 1. jobb éle a hátlap felől igen erőteljesen retusált. Az 1. ábra 3. penge helyenként igen finomra retusált, érdekessége a lekerekített bázis és a bázis feletti kétoldali szimmetrikus hornyolás - valószínűleg nyélbefoglaláshoz. Anélkül, hogy elfeledkeznénk arról, hogy a neolitikum korábbi időszakaiban is - ha nem is túl nagy számban - megjelennek hasonlóan nagy és szép, szabályos pengék, azt hiszem, nem felesleges itt arra utalnunk, hogy ezek a pengék - különösen az 1. ábra 1,3. és 4. sz és bizonyos mértékig az 1. ábra 2. sz. is - emlékeztetnek a korai és középső rézkor jellegzetes, nagyméretű, szabályos pengéire. Mindenképpen az általunk vizsgált leletanyag „fiatal" eszköztípusaihoz sorolhatók. Fűrészek: 4 db van belőlük az eszközkészletben, 3 db a K 1. 933. leltári szám alattiak között, 1 db pedig a K 22. 938. leltári szám alatt lévők között. Az utóbbi (2. ábra 12.) tulajdonképpen egy pengevakaró, melynek egyik élén eléggé erőteljes fűrészkiképzés van. A2. ábra 4. sz. szintén pengevakaró (vagy pengevakaró csonkított penge határeset), melynek egyik éle fűrésszerűen fogazott; emlékeztet ugyan a 2. ábra 12-re, de a mély, már-már „csipkézett" fűrészfogazás mintegy átmenetet képez az egész általunk vizsgált leletanyag legérdekesebb eszközei, a 2. ábra 1. és 2. sz. fűrészek felé. Mindkettő elég nagy, széles pengén készült, egy-egy élük mentén jellegzetes, mély csipkézett fogazással. A két eszköznek nemcsak az egész megjelenése hasonló, anyaguk is azonos. (A másik két fűrész más-más anyagból készült; figyelemreméltó, hogy az egyik valószínűleg Dunántúli-középhegységi eredetű (2. ábra 4.). Ez ideig ilyen megmunkálású fűrészeket nem ismerünk sem korábbi neolitikus, sem más lengyeli kultúrás leletanyagból. Ez a kőeszköz-megmunkálási mód is fiatalabb korok technikája felé mutat. Fúrók, hegyek: A7 db közül „valódi" fúrónak tulajdonképpen csak kettő tekinthető; a 2. ábra 15., mely szimmetrikus, vállas kiképzésével az úgynevezett „nyakas fúrók" (Halsbohrer) közé tartozik, s az aszimetrikus vállas 2. ábra 14, de minden valószínűséggel fúrónak használták a 4. ábra 9, 10 és 11. sz. pengehegyeket is. Talán fúróként használták a 2. ábra 16. „orros" pengét is, illetve a már említett hegyben végződő pengéket, magkőforgácsokat, sőt lehet, hogy a 4. ábra 12. penge hiányzó distális vége alatti meredek, tompitásszerű retus is füróhegy-indítás volt. Eddigi tapasztalataink szerint - legalábbis a Dunántúl neolitikus pattintott eszközkészletében a zselizi kultúrától kezdve jelennek meg a fúrók (Pomáz-Zdravlyak), majd nagyobb számban a Sopot kultúrától(?) (Becsehely) kezdve vannak. Mindkét lelőhely fúrói hasonlítanak a most tárgyalt lengyeli fúrókhoz. Vakarok: Az általunk vizsgált leletanyagban a vakarok vannak legnagyobb mennyiségben; az összes eszköznek kb. a felét teszik ki. „Osztályozásuk" nem könnyű, inkább csak néhány általánosabb megfigyelést lehet tenni. Nagyjából a következő vakarótípusok különíthetők el: hosszú pengevakarók, rövid pengevakarók, köralakú, legyezőalakú, ívelt, kettős stb. ez utóbbiak főleg szilánkokon vagy magkőmaradékokon készített vakarok, pattinték-vakarók - mennyiségileg csökkenő sorrendben. Ezek a morfológiai és technológiai jellegek azonban csak bizonyos mértékig fednek valós funkcionális különbségeket, ugyanis a méretarányok mellett (hosszú és rövid vakarok közti különbség) figyelembe kell venni a munkáéi elhelyezkedését, alakját, szögét is, illetve azt, hogy különböző kiindulásból (magkőma45