Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Nacsa Mihály: A restaurálás műhelyéből

NACSA MIHÁLY A restaurálás műhelyéből I. Textilmintás avar öweretek viaszveszelytéses technológiája Az avar ötvösmesterek biztos kézzel mintázták bonyolult díszítésű övdíszeiket. Nagy finomságú beágyazóanyagot használhattak, mert a legapróbb részletek is tiszta, pontos öntvényt adtak. Utólagos megmunkálást csak a széleken lehet látni. Mivel írásos emlékek nem maradtak ránk, hogy miként készítették munkáikat, csak az ásatásokból előkerült leletanyagot tudjuk analizálni, a mai mesterségbeli tudást félretéve kísérelhetjük meg a korabeli mesterek ismereteit követni. A viaszveszelytéses technológia alkalmazása lehetővé tette a sorozatgyártást (1). Ezzel a módszerrel ma is több szakmában dolgoznak bronzöntők, fogtechnikusok stb; sík és forgás technikával készítik termékeiket. A viaszveszelytéses technológia rövid ismertetése: Az adott tárgyat viaszból megmintázza a mester. Ellátja öntőcsappal, csapokkal, salakfelfogóval, majd beágyazza egy tűzálló anyagba. A beágyazó anyagot lassan kiszárítja, (1. kép) melegítve kiveszi az öntőnyílást elzáró darabot, tovább melegítve a nyíláson keresztül kifolyik a viasz. Emelve a hőt, kimelegíti az öntőmintát, hogy az megközelítse az öntendő fém olvadáspontját, mert ha ezt elmulasztja, az öntvény bedermed, hiányos lesz. (2. kép) A keletkezett hőkülönbség miatt gőz szabadul fel és szétrobban a minta. A technikai kivitelezés megállapítására négy különböző övgarnitúrából származó öntvényt választottunk ki. Mind a négy tárgy késő avar sírból került elő: 1. Kétoldalas, egybeöntött, nagy szíj vég. Ltsz.: 72.17.1. (3. kép) 2. Kétoldalas, egybeöntött, nagy szíjvég. Ltsz.: 80.308.3. (2. kép) 3. Két félből öntött összeforrasztott, belső oldalán textilmintás, nagy szíj vég. Ltsz.: 21.931.l.a. (4-5. kép) 4. Gyöngysor-szegélyű, patkó alakú, sík öntvény, ónozva, textilmintás hátlappal. (6-7. kép) (A későbbiekben a tárgyakat csak számmal jelöljük.) A megvizsgált tárgyakon öntőcsapnak vagy csapoknak nyomát nem lehet találni, mert ezek mindig túlértek az öntvényen, öntés után pluszként jelentkeznek. Levágásuk után a korabeli mester az utólagos megmunkálással terjesen egyöntetűvé tette az öntvényt. Mind a négy tárgynál csak síköntést tételezhetünk fel, vízszintes, illetve a kisebb daraboknál függőleges helyzetbe állított öntőmintával. Az öntőnyílás minden esetben a forma legmagasabb pontjánál lehetett, mert különben a fém nem töltötte volna ki a formát, beleszámítva a hűléssel járó zsugorodást is. (1) László Gyula: A Népvándorláskor Művészete Magyarországon, Budapest, 1978. 78-83. old. 337