Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)
Zalai-Gaál István: Neolitikus koponyakultusz és emberáldozat leletek Tolna megyéből
26 lehetségesnek tartja, hogy főként nőket áldoztak fel (263), szerinte ugyanis a nők a neolitikus viszonyok között kisebb gazdasági jelentőségűek voltak (264). A HÄUSLER azt is valószínűnek tartja, hogy a túlnépesedés ellen is így végezték a népességszabályozást, mely során az újszülött leányok egy részét rituális ürüggyel és körülmények között megölték (265). A gyermekáldozatok egy része párhuzamosítható az ún. „zsengeáldozatokkal", melyekre a legjobb régészeti bizonyítékok a vincai, gorzsai, azmak telli, obrei, quedlinburgi, mórágy-tűzkődombi és szakáfy-rétiföldeki leletek lennének. Arisztotelész a legősibb közös ünnepek és áldozatok alkalmát a zsengék felajánlásában látja, az elsők felajánlásában az aratás után (266). Általános szokás volt a görögöknél, hogy mindenből, ami az asztalra került, annak első kis részletét feláldozták. A zsengeáldozat, „primatiae-áldozat", minden termés vagy szaporulat esetében az elsők feláldozása, Görögországban is rendkívül gyakori volt és sokféle formában fordult elő (267). BOGNÁR-KUTZIÁN szerint a korai termés „szentsége", illetve az állatszaporulatban a fiatal állatoké, a gyermekek és fiatalok feláldozásával keveredett (268). Egyetérthetünk azzal, hogy a gyermekcsontvázak, illetve azok részei a telepeken olyan kultikus gyakorlatra utalnak, melyek a föld termékenységét, az állatok szaporodását, vagyis az életfeltételek alapjait voltak hivatottak biztosítani. Erre a kutatók többsége a néprajzi párhuzamok alapján következtet. Mint említettük, sok etnológiai adat ismert mind a koponyakultuszokra, mind a kannibalizmusra, mind a termékenységi rítusokra. De annak ellenére, hogy az etnológiai adatok sok vonatkozásban kiegészíthetik az ősrégészeti kutatásokat, az őskori és az etnológiai jelenségeket mégsem azonosíthatjuk egymással minden fenntartás nélkül, csak esetleges következtetések vonhatók le utóbbiakból az előbbiekre (269). A természeti népek hiedelmei sok esetben azt tükrözik, hogy a termékenységet és a termés növekedését előmozdító erő az emberi fejben összpontosul (270). A termékenységi mágia az emberölésben éri el a csúcspontját. Ugyanis a „primitív", természeti földművelő szemléletében az ember és a növény azonos: „Ahogy az érett gyümölcs is látszólag elpusztul a földben, hogy új növényben éljen tovább úgy az ember életbe vivő útja is a halálon vezet keresztül" (271). Ezzel a vetésnek is és az embernek is biztosított a termékenysége. Az ehhez kötődő kultikus-vallási tevékenységre több néprajzi példa is ismert. Dél-Afrikában egy törzs úgy kívánta a jó termést biztosítani, hogy egy erős fiatalembert megöltek, fejét és vérét elégették, hamvait a termőföldön szórták szét (272). Az indiai khondok is emberáldozattal szándékoztak jó termést elérni, a feláldozott személyeknek fiataloknak és egészségeseknek kellett lenniük. Megölésük után testük részeit a földben temették el (273). Észak-Burmában az áldozó személy vásárolt egy gyermeket, ennek megölésével biztosította a rizstermést (274). A E. JENSEN a fejvadászatot is az áldozati szokások közé sorolja (275). Kiindulópontja 263. Bognár-Kutzián, 1963. 264. Bognár-Kutzián, 1963. 265. Häusler, 1966, 59. 266. Meuli, 1946, 284. 267. Meuli, 1946, 284. 268. Bognár-Kutzián, 1963, 401. 269. Bognár-Kutzián, 1970. 270. Birket-Smith, 1969, 329. 271. Birket-Smith, 1969, 328. 272. Behm-Blancke, 1958, 210. 273. Birket-Smith, 1969, 328. 274. Behm-Blancke, 1958, 209. 275. Jensen, 1960, 192. 28