Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Zalai-Gaál István: Neolitikus koponyakultusz és emberáldozat leletek Tolna megyéből

27 az a hiedelem, hogy az ember szellemi ereje és tudása a fejben, pontosabban az agyban halmozódik fel. A fejvadászat még a közelmúltban is (helyenként és esetenként még ma is) elterjedt szokás volt, elsősorban Délkelet-Ázsiában, Új-Quineában és Dél-Amerikában (276). Új-Quinea-i adat szerint egyes törzseknél a fiúgyermek apjának vagy közeli hozzátartozójának meg kellett ölnie egy felnőttet, fejét le kellett vágnia. Ezután a koponyalapot feltörték, az agyvelőt kivették és sütve megették. így a megölt ereje átmegy az újszülött fiúra, a koponya pedig „szent" tárgy, fétis lesz (277). J. G. FRAZER zsengeáldozatra utaló adatokat sorol fel a néprajz területéről, olyanokat, melyben a gabonaszellemet ember alakjában jelenítik meg és fogyasztják el (278). A természeti népeknél sok esetben az első zsengék ünnepe az év legfőbb szertartása volt, amit akkor tartottak, amikor a gabona megérett, sőt, ilyen ünnepeket még egyes, földműveléssel nem foglalkozó törzsek is tartottak (279). Egyes ünnepségeken az első zsengék szentségként való elfogyasztása azzal keveredik, hogy feláldozzák az isteneknek vagy szellemeknek, „idővel pedig a zsengék feláldozása háttérbe szorítja, vagy teljesen ki is küszöböli a szentség magukhoz vételét" (280). Az új termés befogadására, az áldozat elhelyezésére új, vagy külön erre a célra tartott edényeket használnak ezekben az esetekben (281). A régészeti leletek vizsgálatából és a róluk alkotott vélemények elemzéséből, a neolitikumra csak közvetve, esetlegesen vonatkoztatható legrégibb írásos emlékekből és a néprajzi párhuzamokból kiindulva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a Mórágy-Tűzkődombon és Szakály-Rétiföldeken előkerült, a lengyeli kultúrába tartozó leletek olyan koponyakultuszt és azzal összefüggő emberáldozati szokást tükröznek, melyek célja elsősorban a neolitikus életmód alapját jelentő termékenység biztosítása volt. A két lelet ugyanannak a rítusnak két különböző formája, amennyiben az egyikben elégették az áldozat tárgyát, a másikban pedig egészben helyezték az edénybe. A téma összefoglaló elemzését megnehezíti az, hogy - amint már említettük - a tárgyalt leletek között egymással teljesen megegyezők nem fordulnak elő. A koponyakultusz különféle formái már a paleolitikumban is fellépnek, de még nem azzal a céllal, mint később az élelemtermelőknél, hanem inkább a megöltek tulaj donságait kívánták magukra átruházni az agyvelő elfogyasztásával. Feltételezhetjük esetenként a paleolitikus, mezolitikus őskultuszt is, mindezek a szokások a kannibalizmushoz is kötődhetnek. A koponyakultusz jelenségei tovább élnek a neolitikumban, de a tartalmi jelentésük megváltozott az új életmód következtében, amennyiben fő céljává a termékenység biztosítása vált. Ugyanakkor számolnunk kell a paleolitikus és mezolitikus jelenségeknek a neolitikumban való meglétével is, tehát az őskultusszal, kultikus kannibalizmussal is. A középeurópai koponyatemetkezésekben európai mezolitikus hagyományokat látunk, míg a termékenységi rítusokkal kapcsolatba hozható jelenségek eredetét, mint ahogy a közép-európai neolitikus életmód eredetét is, Délkelet-Európában, illetve a Közel-Kelet azon vidékein kell keresni, a neolitizálódás elsődleges és másodlagos területein, ahonnan ezek a szokások ugyanazzal a céllal, de különböző formában származnak. Tárgyalt tolnai 276. Koenigswald, 1968, 143. 277. Henschen, 1966, 19. 278. Frazer, 1965, 281. 279. Frazer, 1965, 281. 280. Frazer, 1965, 282. 281. Frazer, 1965, 282. 29