Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)
Zalai-Gaál István: Neolitikus koponyakultusz és emberáldozat leletek Tolna megyéből
25 változhattak az elképzelések és az azokkal összefüggő kultikus vallási gyakorlat. A neolitikus paraszti közösségek őskultuszával hozzák kapcsolatba a koponyák tűzhelyen, tűzhely alatt, vagyis a házi, családi élet középpontjában való elhelyezését (251). A dunai kör kultúráinál a koponyakultusszal kapcsolatos szokások előfordulását a neolitikus kultúrák peremterületein élő idősebb vadászkultúrák hatásaival, illetve a vadászkultúráknak a paraszti életmódot folytató neolitikus kultúrákkal való keveredésével magyarázza J. MARINGER (252), am i közép-európai területen a feltételezhető mezolítikus-neolitikus népességi viszonyra utal. Említettük, hogy a koponyakultusz kapcsolódhat a kannibalizmussal és a fejvadászattal is. G. BEHM-BLANCKE a kannibalizmusnak kétféle formáját különbözteti meg: az ősemberek ún. „őskannibalizmust" folytattak, mely során feltehetően csak a megölt öregeket ették meg (patrofágia) (253). A földművelő-állattenyésztő neolitikusok ellenben „kultikus-kannibalizmust" űztek temetkezéseknél, őskultusznál és a termékenységi rítusok során, áldozati célból egy istenség vagy istenek számára (254). A kannibalizmus a neolitikumban valószínűleg a termékenység gondolatából indulhatott ki, egyfajta „áldozati kannibalizmusból". így ez a kérdés a neolitikumban szorosan kapcsolódik az emberáldozatok kérdésével is. Ehhez vizsgáljuk meg az emberáldozatokra utaló legrégibb írásos emlékeket, mondákat, melyek a görög bronzkorra utalnak. A görögöknél megvolt az emberáldozatok szokása, de az őskorra vonatkoztatható adatok nagy részét P. M. NILSSON mitikusnak tartja (255). Az általa felsorolt rítusok legtöbbje bajelhárító, megelőző célú vagy engesztelő. Avères áldozatot, melyből nem fogyasztottak, phagia-nak nevezik, ehhez tartoznak az engesztelő áldozatokon kívül a halotti áldozatok, és távolabbról azok, melyeket valamilyen nagyobb vállalkozás előtt hoztak (256) (pl. háború). Ha a mondáktól eltekintünk, még a „történelmi" időkből is csak néhány adat ismert a görögök emberáldozataira. A görög bronzkorra vezethető vissza az a monda, melyben Lykaion gyermeket áldoz fel Zeusz oltárán (257). Véres rítusok nyomai maradtak fenn az Atisz- és Adonisz-kultuszban is, illetve módosulva, a Dionüszosz-kultuszban is. Chiosz-szigetén és Tenedoszon Dionüszosz tiszteletére embert téptek szét (258). F. SCHWENN szerint az emberáldozatok a görög őskorban még gyakoribbak lehettek (259). A halotti áldozatra utaló adatokat Patroklosz temetésénél gyakran hozzák példának arra, hogy a régibb és durvább temetkezési szokásokra való emlékezés még Homérosznál is tovább élt (260). F. SCHWENN felhívja a figyelmet arra, hogy különféle emberáldozati jelenségekre olyan népektől, területekről vannak adatok, melyek nem álltak kapcsolatban egymással (261), ezért feltételezi, hogy az emberáldozatok egy meghatározott kulturális szinten jelentkeznek, keletkezésük okait pedig a korai vallási-kultikus elképzelésekből eredezteti (262). Feltűnő, hogy a neolitikus koponyák, illetve vázmaradványqk a tárgyalt esetekben túlnyomórészt nőktől és gyermekektől származnak. BOGNAR-KUTZIÁN Ida 251. Hoffmann, 1971, 11. 252. Maringer, 1952, 250. 253. Behm-Blancke, 1958, 212 254. Behm-Blancke, 1958, 212 255. Nilsson, 1967, 133. 256. Nilsson, 1967, 133. 257. Nilsson, 1967, 21. 258. Schwenn, 1915, 71. 259. Schwenn, 1915. 105. 260. Nilsson, 1967, 376. 261. Schwenn, 1915, 111. 262. Schwenn, 1915, 104. -\ 27
