Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Zalai-Gaál István: Neolitikus koponyakultusz és emberáldozat leletek Tolna megyéből

24 tak emberi koponyát edényben, Gaterslebenben és Braunsdoríban a koponyák magukban feküdtek a földben, telepgödrökben, míg Helmsdorfban és Rössenben - a közlések szerint - sírokból kerültek elő, más vázrészek nélkül. A későneolitikus utódkulturákra is jellemző az, amit Traianban és a Tripolje kultúra koponyaleleteinél is tapasztaltunk: mellékletek adása a koponyához. A lengyeli kultúrát követő rézkorban is találunk koponyacsoportokat és izolált koponyákat is, nagyobbrészt temetőkből kerültek felszínre. A tiszapolgár-basatanyai temető 71. sírjában és a bodrogkeresztúri temető 3. sírjában mellékletek is voltak, ezeket koponyatemetkezéseknek tartjuk: a koponyák nem sérültek, és nem edényekben kerültek a földbe. Ugyanígy koponyatemetkezésnek tartható a bodrogkeresztúri temető 4. sírja, a kotacpart-vata-tanyai, szentes-nagyhegyi leletek is. Budakalászon, Predmericében és Loebersdorfban a koponyákat nem magukban, hanem csontvázakkal együtt, vagy azokhoz temették. Ellenben a délkelet-európai rézkori koponyaleletek telepgödrökben voltak, kivéve a kubratit, mely temetőn belüli önálló koponyatemetkezés. A koponyaleletek sok esetben feltételezik az emberáldozati szokásokat. Hódmezővásárhely-Gorzsán, Mórágy-Tűzkődombon, Szakály-Rétíföldeken a koponyák, Azmak teilen és Vincán az égett csontok és a leletkörülmények alapján tarthatók valószínűnek az emberáldozatok, akárcsak Quedlinburgban és Metzendorfban, illetve Braunsdoríban. Zauschwitz III (téglagyár) és TiefenellernJungfernhöhle leleteiben a csontvázak széttörtek, sérültek és égettek. Nem zárható ki a kannibalizmus sem, amire nem utolsó sorban a foramen kitágítása utal. A tárgyalt leletek nagy részénél előforduló jelenség ez, az agyvelő csak így emelhető ki viszonylag sértetlenül. Ugyanezt - a kannibalizmust - tartjuk valószínűnek a fronhofeni, istállóskői, hankenfeldi és schaffhauseni leletekről is. Az eddigiekben tárgyaltunk koponyakultuszról, koponyatemetkezésekről, kultikus kannibalizmusról és emberáldozatokról, mely jelenségek - mint említettük - egymással sokféleképpen is összefüggésben lehetnek. A koponyával kapcsolatos, kultikusnak tartható gyakorlat legkorábbi példái a paleolitikumból ismertek, az alsó pleisztocéntől a legutolsó eljegesedésig (248), amikoris a lelőhelyeken a koponyák száma sokkal nagyobb, mint a többi vázmaradvány. Ezek szerint a koponya már a neolitikum előtti időkben is különleges, központi helyet foglalt el az anyagi kultúrában és a képzeletvilágban: a csontváz legfontosabb részének a koponyát tarthatták, az emberi testnél a fejet, melyről feltételezhették, hogy a szellem, a lélek lakhelye. Erre utal az is, hogy a paleolitikus koponyák döntő részét hátul feltörték, hogy az agyvelőt elfogyaszthassák, abból a célból, hogy a megölt ellenség erejét, vagy az idősebbek jó tulajdonságait magukévá tegyék. Ugyanakkor feltehető a kultikus gyakorlat a halott ősök fejeivel is (249). Egyes kutatók a koponyakultuszt kizárólag az ősök tisztelete jelének tekintik a neolitikumtól kezdve (250), ezekre lennének példák azok az esetek, amikor a koponyákat, fejeket mellékletekkel együtt temetik el. A fejhez, koponyához kötődő szimbolikus jelentés az idők folyamán változhatott, különböző korokban és kultúrákban eltérő elképzelésekkel számolhatunk. A legjelentősebb változás ezekben a neolitikus életmód elterjedésével állhatott be, ahogy változtak a szociálökonomiai viszonyok, úgy 247. Kalicz, 1976, 25-41. 248. Henschen, 1966, 15. 249. Hoffmann, 1971, 1. 250. Mellaart, 1975, 62. 26