Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)
Gaál Zsuzsanna: Országgyűlési képviselő-választások Tolna megyében (1875–1905)
22 A VÁLASZTÁSOK A szűkebb értelemben vett választási eljáráson magát a választási aktust értjük. E helyütt azonban a választások fogalmának általánosabb érvényű használatáról lesz szó. Itt mondjuk el mindazt, ami a szavazás napjára sűrűsödő események előilletve utótörténeteként értelmezhető. Figyelmünket most a pártokra, kapcsolataikra, képviselőikre, eredményeikre fordítva törekszünk bemutatni, a korszak választásokban megragadható hangulatát, eseményeit. A szám szerint kilenc képviselő-választást magába foglaló három évtizednyi áttekintés természetesen nem vállalhatja a választások mindegyikének részletes elemzését, még kronologikus bemutatását sem. Terjedelmi korlátok is indokolják az ésszerű - a rendelkezésre álló források és a tartalmi szempontok diktálta - szelekciót. így az alábbiakban a korszak egészére is vonatkozó elemzések mellett nagyobb szerepet kapnak az egyes választások eseményeiből leszűrhető tanulságok. Az 1896-os 1901-es és az 1905-ös választásokat felidézve az egész korszakra is általánosítható képet nyerünk a választások előkészületeiről, lebonyolításáról. A pártviszonyok, pártkapcsolatok ugyan kevésbé vonatkoztathatók a teljes időszakra, mégis hordoznak az egyedin túl mutató tanulságokat, ha másért nem, hát annak okán, hogy a megyében a kilenc képviselő-választás mindegyikén két erő játszott meghatározó szerepet: a 48-as függetlenségi párt és a kiegyezést igenlő Szabadelvű Párt. A két erő - együttműködést is megengedő - harcát színesítik az ellenzékiség más pártkeretek között megvalósuló formái: pl. az 1884-ben két kerületet is elhódító Antiszemita Párt fellépése (99), vagy - a későbbiekben részletesen is vizsgálandó - Katholikus Néppárt szereplése. Pártok és pártkapcsolatok A politikai pártok dualizmus kori történetét vizsgálva a legszembetűnőbb jelenségek a pártok magas száma, ami azzal magyarázható, hogy Magyarországon nem jött létre váltógazdaság, hanem az ellenzékiség levezetésére a pártból való ki- és belépések, a gyakori fúziók szolgáltak. E jelenség okait kutatva történészeink rámutatnak arra, hogy „a dualista Monarchia közjogi berendezkedése a nemzeti, a magyar vezetőréteg konzervatizmusa pedig a szociális és demokratikus reformok alapján manőverező váltógazdaság lehetőségét zárta ki" (100). S az eredmény? - egy egypárti kormányzást megvalósító struktúra kialakulása. A tárgyalt korszakban e struktúra legfontosabb eleme a kormányzást csaknem a század végéig szilárdan kezében tartó Szabadelvű Párt, amely felépítésében és jellegében egy szűk uralkodó elit tipikus klubpártja, tételesen rögzített program és szervezet nélkül. Ez utóbbit jó ideig pótolta a kormányzati apparátus egésze, amiből az következett, hogy a tényleges vezető szerep a mindenkori miniszterelnököt, nem pedig a pártkör elnökét illette meg. A pártügyek lényegében az országgyűlési választások előkészítésére, a képviselők tevékenységének összehangolására, a kormánytól függő főbb hivatalok elosztására korlátozódtak. Ezekben az intézkedési jog a központi végrehajtó bizottságot illette meg (101). Ha most a Szabadelvű Pártot 99. Az antiszemitizmus magyarországi jelentkezésére lásd Kubinszky, 1976. 100. Mot, 1978. 167. 101. Uo. 178
