Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Gaál Zsuzsanna: Országgyűlési képviselő-választások Tolna megyében (1875–1905)

Három évtizednyi történelem nem több egy emberöltőnél, mégis nagy idő. Hosszúvá nyújtja a politikai események sokasága, változása: kormányok jönnek és buknak, pártok születnek, osztódnak, egyesülnek és elhalnak. E fordulatokban gazdag, mozgalmas időszak kezdetét a Szabadelvű Párt megalakulása és hatalomra jutása, végét pedig bukása jelzi. A bihari programját feladó Tisza Kálmán és az 1904. novemberi győzelmével is vesztes Tisza István nevével fémjelzett korszak - a szabadelvű kormányzat folytonossága ellenére - sem alkot egységes egészet, hiszen más tartalmat hordoz az 1875-90 között megvalósult konszolidáció, mint a 90-es évek tendenciái, megint más a Széli-formulával megteremtett átmeneti stabilizáció, majd a századelő válsága, s új szakaszt kijelölő súlya van az 1905-1906-os belpolitikai eseményeknek is. A politikai élet egészét tekintve indokolt a szabadelvű kormányzat időszakának tagolása, témánk viszont - úgy tetszik - inkább a folytonosság jelenlétének kifejezésére alkalmas, hiszen ha a korszak politikai erőviszonyainak alakulását pusztán a képviselő-választások számszerű eredményeinek tükrében próbálnánk nyomon követni, aligha gyűjthetnénk bizonyító anyagot a szabadelvű kormányzat 90-es években kezdődő válságára. Igaz ugyan, hogy az 1892-es választás az ellenzék előretörését eredményezi (1), de a millennium évében a kormánypárt szerez 44 új mandátumot (2), 1901 viszont újra az ellenzék megerősödését hozza (3). A választási eredmények alakulása tehát még tendenciájában sem adekvát kifejezője a tényleges politikai helyzetnek. Nem is szólva arról, hogy 1905-ig a Szabadelvű Párt valamennyi választáson nagy többséget szerzett, 1892-ben is „csak" az 1880-as szintre esett vissza, vagyis ugyanannyi mandátumot szerzett, mint a szabadelvű kormányzat legszilárdabbnak tekintett időszakának egyik választásán. Mindezekből nyilván nem az következik, hogy a képviselő-választások vizsgálata nélkülözhető volna a kor politikatörténetének megrajzolásához (ellenkezőleg!), de az is kétségtelen, hogy e kérdéskör elsődlegesen a jogtörténészek érdeklődésére tarthat számot (4). Fokozottan érvényes ez a megyei szintű kutatásokra, ahol eredményre is jutó vizsgálatokra elsődlegesen a jogi, intézménytörténeti kérdések középpontba állítása nyújt lehetőséget. Természetesen az ilyen jellegű vizsgálatok sem nélkülözhetik a politikai, a gazdasági, társadalmi mozzanatokat. A jogtörténeti és politikai szempontoknak lehetséges egyeztetése indokolja a tanulmány címében jelzett időhatárokat is. 1875 nem egyszerűen a Szabadelvű Párt hatalomrajutásának, hanem az új választójogi törvény „kipróbálásának" éve is. A felső időhatár, 1905 megválasztását viszont már kizárólag politikai megfontolások magyarázzák, amelyek előtérbe kerülését az indokolja, hogy az 1906-os és az 1910-es választás - amelyekre az 1874:33 te. hatálya még kiterjedt - a tanulmány vizsgálati körébe vont kilenc képviselő-választáshoz képest, csak politikai vonatkozásaiban mondhatna újat. 1. Mot. 1978. 71. A kormánypárt a választásokon 18 mandátumot szerzett. 2. Uo. 210. 3. Uo. 233. Az ellenzéki pártok 40 új mandátumot szereztek. 4. Az országgyűlési választásokkal kapcsolatos szakirodalom számos jogtörténeti munkát tartalmaz. Többek között: Ruszoly, 1978. Uő., 1980. Uő., 1981. Pecze, 1974. Csizmadia, 1963. 159