Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Ódor János: Sióagárd női viseletének rövid története

A török világ előtt, s annak első évtizedeiben is zömmel magyarok lakták a községet, ahogy ezt a török defteneikből, adóösszeírásokból is látjuk. A XVII. század második felében megindul a félnomád délszlávoknak — akkori kifejezés szerint rácoknak — délről való felvonulása azokra a területekre, ahol a régi lakosságnak csak kis töredéke maradt meg. Az újratelepítésben a Felvidékről és a nyugati vármegyékből délre húzódó magyarság és a velük egy időben jött szlovákok is kivették a részüket. Az 1715-ös összeírások szerint Agárdon a rácok jutottak többséghez. A rácok előretörése 1720 után a rendszeres német telepítések megindulásakor hirtelen megszűnt. Az 1752-től megmaradt anyakönyvek szerint néhány szlovák és talán délszláv családot kivéve a falut magyarok lakták. A német telepítések Agárdot közvetlenül nem érintették, így csak az 1800-as évek után bukkannak fel német nevek az anyakönyvekben. Az 1775-ben megindult vízszabályozás jelentősen érintette a falu gazdasági életét. A malomgátak átvágása a vízimolnárságtól fosztotta meg őket, a lecsapolások pedig a rendszeres halászattól. Fényes Elek ezt írta 1836-ban a faluról: „Agárd magyar falu a Sárvíz csatornája mellett. 1469 katolikus, 6 zsidó lakos. Katolikus parókia templom. Rétjei igen jók, erdeje nincs. Szőlőt a szekszárdi hegyen bír. Egész jobbágytelek van 78." A falu 1903-ban vette föl mai névalakját. Ezt egy helyi parasztember is megemlíti kézírásos könyvében és a következőket írja: „5 Agárd van nagy Magyarországon. 1 puszta Fehér megyében, és 4 önálló helység Maros-Torda, Nógrád, Tolna és Zemplén megyében. A mienk Tolna megyének központi járásába van bekebelezve, 3492 kataszteri hold területtel, 366 házszámmal és 2168 lélekkel." A XX. század elején növekszik a falu határa, és fokozódik a vagyon szerinti tagozódás. A nagy számú középparasztság mellett kisebb zsellér-réteg és vagy 20 nagygazda élt a faluban. Ha a falu mai állapotát nézzük, akkor némi határ- és házszám-növekedéssel és lélekszám-csökkenéssel kell számolni. Ma, amikor Sióagárdot és annak népviseletét mindjobban kezdik megismerni megyén belül és országszerte, még mindig vannak olyan laikus vélemények, amelyek a falu népviseletét hol az egyik, hol a másik néprajzi terület részének hiszik. Sokszor hallottam már sárköziként emlegetni, pedig a két víz közé zárt falu népviselete nem sorolható sem a sárközihez, sem máshoz. Talán a megyei Háziipari Szövetkezet is ilyen tévhit alapján árulja a sióagárdi hímzésű blúzokat sárközi márkajelzéssel. Ismeretterjesztő képes albumban is tapasztaltam már hasonlót. Ebben egy sióagárdi idős asszony fényképe alatt a következő felirat olvasható: „Sárközi öregasszony, Decs". De akik ismerik is a falu népviseletét, egy színekben tobzódó, flitterektől csillogó öltözetre gondolnak, ami az utolsó évtizedekben alakult ki, és még ma is változik. Honnét is indult el a viselet, mik voltak azok a tényezők, amelyek alakították, formálták? Mint már a bevezetőben említettem, Sióagárd lakossága eredetét tekintve igen vegyes összetételű, bár lakói magyarnak vallják magukat. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy korán megindult és be is fejeződött az elmagyarosodás. Ma, ha a falut vizsgáljuk, akkor egy homogén, elszigetelten élő, katolikus közösséget kell figyelembe vennünk. Kifelé zárkózott, de az új befogadására mindig hajlamos közösséget. A viseletben jelentkező új dolgokat a házaló és boltos zsidók mellett legtöbbször a borral és paprikával kereskedő középparasztság hozta be a faluba. Paprikás útjaikon bejárták Tolna, Somogy, Baranya megyéket, és ha valami megtetszett nekik, akkor azt otthon a saját ízlésükre formálva beépítették viseletükbe. Az újat legtöbbször elfogadta a közösség, esetleg még tovább alakítva, és akkor divat lett, vagy az ilyen új mint csak egyedi jelenség mutatkozott igen rövid időre. Ezek tehát azok a legfontosabb tényezők, amelyeket a sióagárdi viselet vizsgálatánál figyelembe kell vennünk: a külső hatások és a helyi közösség befogadóképessége, formáló ereje, de nem utolsó sorban alkotó fantáziája. A szorosan vett népviseletről az 1800-as éveik közepéig beszélhetünk, amikor még maguk állították elő az öltözetükhöz szükséges anyagokat, kismértékben felhasználva a kereskedőktől és iparosoktól vásárolt kelméket. Ezt a kort azonban már sem az emlékezet, sem pedig megmaradt ruhadarab nem őrzi. Jobban megfogható a XIX. század második felének, annak is 80-as, 90-es éveinek viselete. Fellelhető ugyan még néhány ruhadarab az 1850. körüli évekből, de ha a teljes öltözetet akarjuk vizsgálni, akkor ezt az 1880-as éveknél kell kezdeni. 254