Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

A középkorban csak a menyasszony kapott jegygyűrűt, ez volt a foglaló, amit felesége „megvásárlása" előtt adott a vőlegény. A 16—18. század táján már a vőlegény is kapott gyűrűt a menyasszonytól. A parasztviseletekben viszont csak a 20. században, városi hatásra terjedt el a jegygyűrű. Eleinte fejesgyűrű vagy kövesgyűrű szolgált erre a célra, akárcsak az úri viseletekben a 17. századig. Csak később kapta ezt a szerepet a karikagyűrű. Nevet nem írtak bele. Falun többnyire csak az esküvő alkalmára kölcsönözték a 20. század közepéig is. A gyűrűnek ritkán amulett szerepet is tulajdonítanak, azaz megóvó erőt bizonyos betegségekkel szemben. Parasztasszonyok alkalmilag lábujjukra is felhúzzák, ha görcsöt kap a lábuk, mert hitük szerint akkor elmúlik a görcs. II. Tágabb értelemben ékszernek számítjuk azokat az öltözet-kiegészítőket, amelyek többnyire ötvösművű övező, tűző, csatoló vagy gomboló elemek. Ezeknek elsősorban összetartó, összefogó szerepük van a ruházatban, és csak másodsorban díszek. Az öve knék, főleg az ékszerként számontartható fémvereteseknek elég csekély a szerepe a közelmúlt magyar par ászt viseleteiben. Nők viselték az erdélyi szászoknál és a közelükben lakó csángóknál. Férfiak hordtak helyenként lánc övet. De inkább csak az övcsatok szoktak fémből lenni, a kisnemeseknek ezüstből. A férfi viseletben a díszöv kifejezetten társadalmi rangjelző szokott lenni. Viseletelemek önmagukkal vagy más darabokkal való összetűzésére szolgáló tűk a női népviseletekben jutottak nagyobb szerephez. Ezek közül kiemelkedő jelentőségűek a fátyoltűk. Sárgarézből vagy ezüstből készültek, hosszúságuk 6 és 10 cm között mozog. Tompa végükön néhány centiméteres ötvösművű vagy köves fej díszíti őket. A fej lehet áttört filigrán munka vagy annak utánzata. Hengeres fejeket körülrakhatnak apró édesvízi kagylógyöngyökkel vagy színes üvegkövekkel. A fátyoltű végződhet körlapban is, amin felrakott, felforrasztott díszek vannak. Megformálása a kordivattól függően változó. A fátyoltűkkel új menyecskék, még gyermektelen asszonyok állapotjelző finom fehér fátylát erősítik az alatta levő fejviselet elemekhez, többnyire fejkötőhöz. Hasonlóval találkozunk a 17—18. századi úri viseletben. A népnél a 19. század második felében megvolt a Sárközben és a hasonló kultúrájú Érsekcsanádon és Szeremlén, továbbá Erdélyben a hétfalusi csángóknál, valamint szász és szláv nemzetiségeknél, mint fennmaradt régies elem. A csángóknál bogláros tű a neve, a Sárközben tekerődző tű, mivel a fátyolnak fejre csavarásával járó egész fejviseletnek tekerődzés a neve. Itt hat tűt használnak egyszerre. Hármat baloldalt, hármat jobboldalt harántirányban tűznek a hajba a halántéknál, az úgynevezett vakszömnél. Egy-egy tű a fültőnél elhelyezett kis konty okba kerül, ezeket fültűnék nevezik. Ez a hajviselet is sárközi specialitás a két oldalkonttyal, amit városi divatban diabolónak is hívtak. A 20. század elejéig fésülködtek így a Sárközben, de a fátyol és a hozzá való tűk viselete még tovább is megmaradt. A fátyolba a két másik tűt egymást keresztezve, mintegy egymást átölelve szúrták be, azért ezeket csóktűnek hívták. A melltűnék már kisebb a jelentősége. Ezzel a fémtűvel női ruhadarabokat erősítenek össze a mellen vagy deréktájt, vízszintes fekvésben, többnyire rögzíthető záródással. Öse a vaskorban megjelent fibula, a lepelruhák rögzítője. Országszerte a 20. században elterjedt jelentéktelen változata a bross. Speciális melltű a hétfalusi csángóknál a kösöntyű, ami megfelel a környékbeli szászok hasonló mellboglárának ; akárcsak fémveretes övük és fátyoltűjük. A kösöntyű 15 Balogh Ádám Múzeum évkönyve 225