Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

Aligha lehet kétséges, hogy az emlékezet mélyéről spontán előtörő történetek valósághitelűek. A hitelességet azonban az egyéni karakter biztosítja, hiszen az elbeszélő a háború általános jellemzésének szánja az „ügyeskedés" példáját, érzékeltetvén, hogy ez, s nem az értelmetlen vakmerőség volt döntő a háborúban. Az a tény, hogy az események után hatvan évvel feltűnően sok ál-hőstörténetet hallhatunk, valószínűleg megtévesztő. Egyszerűen a pszichikailag is a legegészségesebbek, az életet anekdotikusan szemlélők élték túl nemcsak a háborút, de kortársaikat is. Az ilyen karakterű emberek automatikusan „törölték" emlékezetükből azokat a részleteket, melyek nem voltak alkalmasak a tanulság megfogalmazása mellett — a szórakoztatásra. A túlélés motívuma azonban független az anekdotikus előadási módot kedvelő karaktertől. Ezt bizonyítja, hogy ugyanilyen hangulatú epizódok az egykorú frontnaplóban is előkerülnek. Zsitvay Lajos is, akinek naplóját Környei Attila közölte, „a háborút adott realitásnak fogja fel, amit pontosan és szakszerűen kell végigcsinálni. Ezzel magyarázhatjuk, valamint a könnyebb túlélés lehetőségének megragadásával, és a családjának juttatható nagyobb támogatás lehetségének keresésével, hogy továbbszolgáló altisztnek jelentkezik".

24 3. Az emlékezők között viszonylag nagy számban vannak a csendes szemlélődök, bölcselkedők. Nekik rendszerint nincsenek nagy „sztorijaik", nem láttatják magukat „hősnek". Számukra az I. világháború, és az utána következő hadifogság is, egy nagy „tanulmányi kirándulás" élményét jelentette. Megfigyelték a földrajzi, néprajzi jellegzetességeket, az itthoni megszokottól eltérő jegyeket. S ezeket egymás után sorjázó apró tanulságokként adják tovább. Hasonló tapasztalatot rögzített a folklórkutatás is: „Az ismeretlen népek életének, szokásainak elbeszélése önmagában is érdekes, és nem egy előadó kitűnő néprajzi megfigyelőnek mutatkozik, amikor a távollévők életformáját sajátjával hasonlítja össze."

25 Szekszárdon élő, értelmiségi adatközlőnk (született 1888) így idézte fel emlékeit : „Jött a parancs, hogy menjek Albániába. Bosznia-Hercegovinán át volt egy keskenyvágányú kisvasút. Amibe annyi poloska volt, hogy az borzasztó. Ha az ember felgyújtotta a villanyt, csak úgy nyüzsögtek, az arcunkról le kellett seperni. így jutottam aztán Szarajevóba, ahol megnéztem — meg is mutatták — azt a helyszínt, ahol Ferenc Ferdinándot és feleségét megölték. Utunk vezetett Dalmáciába, Zelenikába. Ott volt a vasúti végállomás. Innét tengeren Cattaróba mentünk, itt töltöttünk néhány napot, azután autóval a Lósnyán hegyen keresztül mentünk. Ez egy érdekes hegy volt, kiemelkedett a tengerből. Rendkívül veszélyes szerpentin út volt ez, ha az ember lenézett, látta azt a sok sírt, amit az útról lezuhantaknak emeltek. A végállomás Skutari volt. Űgy volt, hogy amikor ment egy rajon, abba beosztották az embert. Voltam Montenegróba is. Eszembe jut egy társam mondása: itt még isten se lennék, nemhogy fejedelem. Akkor Nyikita volt a fejedelem. De azok a hegyek, amíg mi Montenegróba értünk, kopaszok voltak: se füvet, se fát nem lehetett rajta látni. Maga Montenegró egy kerek völgyecskében van, abban volt Nyikitának a fejedelmi szállása. Akkor láttam egy montenegrói temetést. Megjegyeztem. Nekünk ma így kellene temetni. Azt láttam ott, hogy lepedőbe tették a holttestet. Két ember elöl, kettő hátul ment, kivitték ... Lepedőstől letették, és csendben elhantolták. 24 Környei : i. m. 267. 25 Dobos: i. m. 204. 190