Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

Bemegyünk. Bekísírem űket. Bemegyünk. Felugrik: — Mit akartok itt, gazemberek? — a többinek mondta. — Na, te vigyázz — aszongya — lassan beszílj, mer beszílni akarunk veled. — Nincs semmi beszílni valóm tiveletek, huncutok vagytok, gazemberek! Addig beszíltek, míg megszelídült. Fíltek! A revolver a kézibe vót! Hát osztán én is álltam ott, mint egy faszent, hát mit csináljak? Kérdem: — Főhadnagy úr, én elmehetek? — Nem mígy sehova, várj ! öntögeti kifelé a bort a többieknek, mert azokat is megkínálta azír, hogy öszszeszidta űket. Fíltek tőle azok is, lett vóna nem főhadnagy! Majd hallgassa meg az utóját, hogy mi vót ű itthon! Rimaszombatba vót árvaszéki elnök. Hát osztán nekem is kiöntött egy pohár bort. — Gyere elő — azt mondja — ezt meg vedd fel te! Idd meg! — Főhadnagyúr, nekem mán sok lesz. — Ne törődj vele, az anyád istenit — aszongya — idd meg. Megittam. — Na most már elmehetek főhadnagyúr? Jött, a számba nyomott egy szivart, meggyújtotta. — Na, most mán mehetsz a picsába. Jól van, megyek. Én mondom, kérem szépen, hogy egy úr vót. Nímeteket — mikor mentünk be, űket felváltani, oszt azok jöttek kifelé — úgy korbácsolta, mint a fráz, én csináltam neki jó korbácsot. Vágta azokat is, mint a pokrócot... Azok meg olyan disznók vótak, hogy nem akartak térni egyátajján. Mink mentünk ágyúval befelé, ők jöttek kifelé, oszt nem akartak térni sehogyse. Ügy elintézte űket egykettőre, hogy olyan tágas lett az út, még három ágyú is elment vóna egymás mellett. Eccer egy lovagláson azt hittem, hogy ottmaradok. Mert nekem is kellett vele menni lovagolni. Mindig akkor indult el, mikor tökríszeg vót. Nekiment mindennek, ugratta keresztül, minden, űutána menni kellett. Nekem is vót egy kis kozák lovam, ó, azzal lehetett menni! De átugrott egy nagy csatornán, én meg leestem hanyatt. Hát nagy ugrás vót neki. Nem hagyott ott a lú. Az oroszokéba az vót a jó, hogy nem hattá ott az embert. Nem hagyott ott a lú, feltápászkodtam, felültem oszt megint rá, mentem tovább. Jött a lovásza is, a meg még én utánnam jött. Na oszt ketten elintéztük, hogy elfogtuk. Osztán elkísírtük vissza, haza, a kvártélyra. Hej, mikor mán awót a... Az ezredes is nagyot nízett, mikor Pita Rezsőrűl vót szó: — Na mi a baj? — Nincsen semmi, csak eltűnt a főnököm. De mikor jöttek, akkor se mertek lázongani. Mikor rezerválva vótunk, akkor gyöttek, akkor kiállt, oszt elkáromkodta magát: a jó isten bassza meg az anyátokat, mit háborgattyátok az én embereimet, mikor nekik pihenőjük van. (Mikor csatába mentek, akkor is előre ment?) Mindenütt ott vót, mindenütt ott vót... Rimaszombatba vót árvaszéki elnök. Derík nagy ember vót. Aki, ha megbüntetett valakit arra, hogy kikötözzík, kikötísre, megsiratta. Aszonta mingyán, hogy le kell engedni. Sokat lehetne arrúl beszílni, de úgyse ír mán az semmit."

23 Említettük, hogy az igazi „hőstörténetek" száma kevesebb. Többet jegyeztünk fel az anekdotikus hangulatú „ál-hőstörténetekből", így az ebből a csoportból levonható tanulságok is számottevőbbek. Mindenképpen közös jellemzője ennek az anyagnak, hogy minden emberi cselekedetet a túlélés lehetősége motivált. Ennek érdekében tevékenykedett minden katona, egyéniségétől és az adott körülményektől függően. Ha kellett szabotáltak, megszöktek, feljebbvalójuk kedvébe jártak, és csak a véletlen avatta őket „hőssé". 2* Szilágyi Miklós gyűjtése 1976-ban, Tiszafüreden, adatközlő M. P. 87 éves (A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Történeti Adattára). 189