Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

metek kezére tudta játszani. Na jó, aztán meg is engedték neki. Akkor a román hadnagy odalépett hozzánk, gratulált, tisztán, magyarul megmondta: ügyes fiúk, mert a századomat eljátszották! Fogságba küldték, velem együtt".

22 Az ilyen véletlen ritkán biztosította a hőssé válás, s ezzel együtt a túlélés lehetőségét az I. világháború katonáinak. Annál gyakoribb motívum a feljebbvalóhoz fűződő jóviszony megteremtése, hiszen néhány figyelmes cselekedet, apró gesztus, lehetőséget adott arra, hogy a tisztiszolga ne kerüljön az első vonalba, így fogságba sem, tehát ép bőrrel megúszhatta a háborút : „Hát, hálistennek, azt megúsztam, hogy nem lett semmi bajom. Pedig nígy és fél évet tőtöttem. Igen-igen, nígy és fél évet, 18-ba jöttem haza. (Melyik fronton volt Pali bácsi?) Hát először az orosz fronton vótunk, aztán lementünk a talján frontra. Onnan jöttem azután haza. Nade jó parancsnokom vót. Amikor visszamentem azt mondta: — Na, fiam, mostmán itt van, kap tizennígy napot. Hazajöttem tizennígy napra. Visszamentem, csináltam neki — mer jó lovai vótak odaki, még akkor vótak lovak a tiszteknek, kocsik — csináltam neki cifra sallangokat itthon, oszt elvittem neki. (Szíjgyártó volt a mestersége.) Na majd osztán kapják a parancsot, hogy a lovakat le kell nekik dirigálni. Gyön, aszongya: — Baj van fiam. Mondom: Milyen, főhadnagyúr? Mert főhadnagy vót. — Hát le kell adni a lovat — aszongya — oszt a szerszámot nem akarnám leadni. De a lovat se akarnám leadni — aszongya — hanem haza szeretném küldeni. Mondom : ha meglehet, hát akkor tessék hazaküldeni. — Na, majd gondolkozók — aszongya — oszt majd szólok hónap. Másnap hívat: — Na, ide hallgass, mégy befelé az én kocsimmal, a határon. Krumplit vásárolni mentek, de a lovakat meg viszed haza anyámnak. Hát úgy is vót. Szólítottak minket az igazolással, de hát nálam vót az irat, mentünk. Mikor Vereckére írtunk, bevagonéroztuk a kocsit is, meg a lovakat is, osztán hoztam lefelé. Mán itthon vártak engemet, mert telefonált, vagy mit csinált, otthonra. Hát, jó öregasszony vót az anyja. Kint vót az állomáson. Nízegettem én: merre megyek most, merre megyünk mostan. A lovakat kivezettem a kocsibúi, azután a kocsit is le, felszerszámoztam őket. Aszongya az öreg néni: kit keres? Mondom oszt neki. Én vagyok, magát várom. Leadtam a lovat, visszamentem egy másik kocsival. Ez hintó vót, vagyis kis szaladó kocsi. Osztán másik kocsi vót, amivel a krumplit vásároltuk, hát osztán avval mentem vissza. — Na, hogy sikerült? Mondom: Jól, főhadnagyúr. El van intézve minden. — Nem baj fiam, majd én is elintézek mindent. Nígy nap múlva, öt nap múlva behívatott, oszt aszongya: — Idehallgass, gondoltam egyet. Mondom: Mit tetszett gondolni? — Eredj haza tizennígy napra! — Jaj, de jót gondoltál! Az úgy szeretett engem, hogy az csuda. Én is szerettem nagyon, csak azír nem szerettem, hogy amikor az elkezdett inni, akkor nekem is kellett, oszt berúgtunk mind a ketten. Akkor jöhetett akárki. Mikor mind a ketten jól teleittuk magunkat, akkor én szolgálatba líptem. Jöttek a nagyobb tisztek. — Pita Rezsőt keressük ! Odabe van — mondom — a lakáson. Mink akkor rezelválva vótunk. Hát aztán : Tessenek besétálni. 22 Saját gyűjtés 1976-ban Dunaföldváron (A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Történeti Adattára). 188