Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

Nagyon jellemző az elbeszélőnek ez a maga igazi hősiességét bizonyító érzelmi kitörése. Alapélménye ugyan a szökés és a szabotázs, ezt akarja elmondani. Ha azonban valaki kétségbe vonja a „helytállását", készen állnak a bizonyítékai. Olyan bizonyítékok, melyekről „nem érdemes" sokat beszélni, de fedezetét adják a saját érdekű hősiességnek. Nem tagadhatjuk természetesen a szabotázsban és szökésben megnyilvánuló hősiességet sem: a kockázatvállalás hősiességét jelentette ez is. Az elbeszélő mindig érzékelteti a maga egyéni érdekű távolmaradását, azt a tényt, hogy nem akar hős — ami ebben a gondolati rendszerben a hőssel azonos jelentésű: „hősihalott" — lenni. Az anekdotikus színezetű álhőstörténetek másik változata, amikor a véletlen szerencse, és nem az egyéni bátorság segítette hőssé lenni a katonát. Két felderítő katona egy egész századot juttatott a németek kezére — szándéka és akarata ellenére: „1917-be vót ez, ősszel, amit még elmesélek. Mikor én a románokhoz odakerültem. Aztán valahogyan nem vót megfelelő állásunk, széjjel szórtan vótunk. Ekkor egy Varga Imre nevű előszállási bajtársammal elküldtek bennünket ebbe az irányba, hogy derítsük fel, hogy merre vannak a csapatjaink. Mert széjjel vótunk szórva. Amint a parancsot kaptuk, annak az irányába mentünk, és egyszer egy erős fal mellől kiugrott két román: — Stoj doletuska! — mondták. Természetesen katonaviselt emberek vótunk: le a puska. Elhajtottak bennünket hátrább. Egy szakadékba meg tartalékba vót egy román század. Egy magyar hadnagy vót a parancsnokuk nekik, mert az ős-Romániába is vannak tiszta magyar községek. Úgyhogy ez a hadnagy tisztán beszélt magyarul és románul is. Ekkor osztán a hadnagy nagyon szívélyesen fogadott bennünket. Konzervát, kenyeret és cigarettát adott, és megkérdezte tőlünk, hogy milyen csapathoz tartozunk, ki a parancsnokunk és így tovább. Katonai kérdéseket intézett hozzánk. Ekkor osztán, mikor kihallgatott bennünket, akkor két románnal elhajtottak bennünket megint, egy irányt adva. De a hadnagy nem tudta, hogy már a németek előre vonultak. A két román meg hajtott bennünket. Amint mentünk, egy erős fal mögül egyszercsak kilípett két német őr, katona: — Halt Verda! — mondták. Természetesen azoknak is le kellett dobni a puskát, mert ha másképp nem, akkor durr! Na osztán, így a németek elhajtottak bennünket az ő csapatjukhoz, mert az vót ottan. Ott már magyar tiszt is vót, és azonnal kihallgattak bennünket is, meg a románokat is. Ekkor meg azt mondták a német tisztek, maguk meg mutassák meg, honnan lettek kiindítva. Akkor nekünk oda kellett mennünk, ahonnan elindultunk a felderítésre. Ekkor a német tisztek magukhoz vettek egy szakasz magyar katonaságot. Maguk meg menjenek előbb, mondták nekünk. Mutassák meg, hol jelentkezett a román posztos katona? Mikor odaérkeztünk, közel már, akkor én már jeleztem a tiszteknek, hogy itt vannak. A tisztek jelezték, hogy rajvonalba fejlődjünk fel. A part fölött ottan megjelentünk, egy nagy gyors tüzelést leadtunk rájuk. Úgyhogy a románok nem voltak képesek a fegyverhez jutni. Ki kártyázott, ki aludt, ki beszélgetett. Ekkor aztán rájuk ugráltunk. A német tiszt kiadta, hogy négyes sorba állítsa a századját, és így aztán elhajtották őket. Elhajtották fogságba az egészet. A hadnagy maradt utoljára. Kibeszélgették magukat velem a nemet tisztek. Ekkor osztán a román hadnagy megkérte a német tisztet... — De minket nem eresztettek ottan három-négy lépés távolságra, ott külön kellett nekünk állni, várni. — Engedjék meg, hogy ennek a két magyar katonának tiszteletadást tudjon adni. Minek utána a századomat ilyen ügyesen a né187