Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

„Mi tízen vótunk fődváriak. Kigyüttek az öreg katonák, mi aztán bementünk. Kérdem az öreg katonát: hogyan kell itt viselkedni? Hogy megértsük az olasz katonák haramiaságát ! Azt mondta, hogy türelemmel legyünk, a lelkinyugalmat ne adjuk fel! Bátrak legyünk, akárhogy ágyúznak, sose ne ijedjünk meg. Ha jönnek, akkor se ijedjünk meg. Várjuk meg, míg lőtávolságba kerülnek, aztán lőjjük le. Ki akartam nézni a lőrésen, de nem szabad vót. Maradt ott mindenütt egy öreg katona, az tanított bennünket. Mondta, hogy nagyon vigyázzunk, mert ha a kisujjunkat kitesszük, már rögtön lûnek. Ügy is vót. Kitettem egyszer a szuronyos puskámat. Az is kitette. Hát összeért a szuronyunk. Vót egy marha olasz, aki a bombát közibünk dobálta. Akkor nekünk védekezni kellett. Vót ott tíz homokzsák. Egy bomba elibünk esett, rádobtuk a homokzsákot, akkor arra ment a robbanás. Mindig kellett, hogy ott legyen tíz-tizenöt homokzsák. Egy évig vótunk állóharcba. Páncél aj tónk vót, amin kinéztünk. Ez zárható vót. Nemcsak kinéztünk, hanem kis is lőttünk. így védekeztünk. Amikor jól kiépítettük az állást, akkor elkezdtek ágyúzni egyik szélén; végigmentek, meg vissza. Tisztára felforgattak mindent, mint a disznó az ólat. Gránáttal közénk verettek, húszas, huszonkettes gránáttal. Letellett négy napunk, megjött a felváltás. Megyünk kifelé. Kéthetes eső vót, megdagadt a lábunk. Nem lehetett merni, mert az olasz meghalotta vóna! Mit mered azt a vizet, úgyis belefojtunk! — mondta. Malomköveket hömpörgettek közibénk! így ment az az egymás elleni ellenségeskedés. Odalikadt a dolog, hogy nem mertük mán merni a vizet a csizmánkból. A kollégám, Éhes György, az meg semmit se mert csinálni. Én csajkával lassan mertem a vizet, nem dagadt meg annyira a lábam. Ahogy megyünk, — mert megkésett kicsit a felváltás — cölöplábakkal ballagtunk kifelé, nem tudtunk sietni. Pedig gyorsan kivilágosodott. Meglátott az olasz, ágyúval lőtt oda. Én még előre tudtam szaladni, de a kollégám... a Gyurihoz odavágódott egy gránát, és teljesen összevágta. így ment a harc, olyan kegyetlenül. Több ágyújuk vót, mint nekünk a puska. Aztán minden hónapban vót egy ütközet. Minden hónap derekán nálunk is, meg náluk is. Olyan ütközet vót, hogy hajnalba, vagy nappal, a Haláldombnál a cseh alakulattól elfoglalták az olaszok a Haláldombot. Nekünk azt mondták, a századosunknak, hogy azt az állást még aznap foglaljuk el. Ha ezt nem tesszük, egy egész 20 km-es frontszakasznak vége lesz. Kérte, hogy engedje meg a hadosztályparancsnok, hogy hajnalba támadjunk, ne nappal, mert akkor nem lehet. — Napnyugatra el kell foglalni ezt ! — mondta. Odalikadt a dolog, hogy felkészített bennünket, hogy mit csináljunk, hogyan őtözzünk. Fügefa leveleket raktunk a sapkánkra, és szépen hasoncsúszva mentünk. Mikorra odaértünk hasoncsúszva, abban a pillanatban felugrottunk, mikor már közel értünk: — Hurrá! Rajta! Kizavartuk az olaszokat. Visszafoglaltuk a dombot. Két halottunk is lett. (Ezt maguk nevezték Haláldombnak?) Nem, ennek örökös neve vót ez. Ez a legmagasabb pont vót. Itt szeretett vóna bejönni mindig a digó. 1916 júliusában elfoglaltuk a Haláldombot. Tartottuk az állást négy napig. (Előre nem haladtak?) Nem, egyhelybe vótunk mindig. Az olyan óriási lenyűgözött hely vót mindig. Fél évig csináltunk egy térdig érő futóárkot! Egyik vésővel, a másik kalapáccsal, a port meg kiszedtük. Nem vót egy marék homok se. Máshunnan hordtuk, lentről a homokzsákot. Harminckilós zsákok vótak, ruhából, matériából, ezekből csináltuk az állást. Amikor egy jó állást megcsináltunk, meglátta a digó, és szétverette, velünk együtt. Aztán felváltottak bennünket, de olyan haramia-csapatnak kellett odamenni, mint mi vótunk. A 17-es gyalogezred vót a legharamiább. Mi vótunk azok". Frontkatonaként merész volt, a „haramia"-csapat tagjaként harcban bizonyította bátorságát. Az állóharcról azonban nincsenek kerek történetei. Amit 184