Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

elmond, szándéka szerint inkább az állóharc kegyetlenségének hangulatát érzékelteti. Ha „dramatizálja" az eseményeket, akkor is megakasztja a történet sodrát a „tények" közlésével. Helyzetfelismerését, egyéni leleményét tanúsító, az orosz hadifogolylágerben történt egyik epizód viszont már jellegzetes élménytörténet, az élmény elbeszéléssé formálódásának példája: „Aztán eljöttem 1917-be egy másik lágerba, ahonnan egy urasághoz kerültem. Ott szervezkedtek a táborba, felszereléssel vótak. Engem nem ismertek meg. Az uraság otthon vót, nem mert kijönni. A katonaság megszállta a falut. Február vót, itattuk az uraság ökreit a jégen. Látom ám, hogy jönnek a német felderítők. Az ott lévő kommunisták elkapták a német felderítőket és baltával elmetélték kezüket, lábukat. Páncélvonattal jöttek. A megcsonkított felderítőket odarakták az útra. Utána meg jött tíz lovasfelderítő. Amikor azokat megláttam, felöltöztem katonasapkába, katonazubbonyba. — Hová való, micsoda katona maga? — mondta az egyik. Kiálltam, mán jöttek is. Azt hitték, hogy én vótam ott. — Kakoj szoldát? — Ungarn. — Ungarn? — Kakoj gavarit? — Po ruszkom i ungarn. — Némeckoj ne znáju? — Mikor vót itt a vöröshadsereg? Krasznogárda. Mondtam: Az éjjel. — Kuda pasjol? — Napkeletnek mentek, harminc versztóra a vörösök. — Mozsnó kvártély? — Mozsnó! Én vagyok az ispán segítője. Mert az sánta vót. — Mondja a tolmács: lehetne-e a lovaknak zabot kapni? Ezek németek vótak. — Lehet. Mennyit kér? Adott egy márka pénzt. — Látja — mondtam az ispánnak, ugye, hogy nem lesz semmi baj, ha tisztességesen bánnak az idegennel... Nem kell gorombáskodni ! Jött a malomigazgató, aki úgy reszketett, mint a kocsonya, hogy vele most mit csinálnak. — Ne féljen semmit. Estére csináljon teát, hozzan egy liter pálinkát, egy liter rumot. Vegye elő a szamovárt, hozzon kekszet. Meghívjuk őket bankettre! Csinálunk egy szolidaritási tiszteletfogadást. Beköszöntöttem őket, hogy szíveskedjenek a bankettre jönni, öntöttem nekik, ki hogy szerette a teát. Ha rummal, ha pálinkával. Tessék fogyasztani! Rummal szerették a németek, mi meg pálinkával ittuk. A németek tudták, hogy én magyar katona vagyok. A malomigazgató akkor kezdett pirosodni, amikor látta, hogy a bankett jól sikerült, addig olyan fehér vót, mint a fal. Meg lett a bankett. Kérdi tőlem a német : — Van itt telegráf? Mondom, van. Még pedig az én szobámba. — Mutassa meg, hívja fel azt a falut, amelyik a legközelebb van ide. — Halló — megtekerem a telefont — a loficai tanácsbíróságot kérem! Lofica bejött. Mondom: Kérem szépen itt vannak a német felderítők, tessék meghallgatni őket."i9 18 Saját gyűjtés 1976-ban, Dunaföldváron (A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Történeti Adattára). 185